Az Új Idők a nemzet érdekeit szem előtt tartó időszaki kiadvány. Tizennyolc esztendeje, Pongrátz Gergellyel, az 1956-os forradalom és szabadságharc Corvin közi parancsnokával indította útjára Vödrös Attila, a nem sokkal korábban a szocialista–liberális kormányzat által drasztikusan felszámolt Pest Megyei Hírlap főszerkesztője.
TovábbAz amnéziát sem szabad túlbecsülni, mert visszafelé sül el.
Úgy tűnik, egyre több öngólt lőnek az álbaloldalon a magukat balliberálisnak nevező politikai alakulatok és tartozékaik. Amikor például kikérték maguknak, hogy Orbán Viktor október 23-i beszédében „politikai ellenfeleit” a szemkilövetőktől származtassa, és föltételezze róluk, hogy most is ugyanazt tennék a békés tüntetőkkel, ha hatalomra jutnának. Ilyen értelemben nyilatkozott Farkasházy Tivadar is az ATV Csatt című vitaműsorában, akinek a megnyilvánulásai ugyancsak öngólszámba mennek, hiszen képtelen volt a saját személyétől elvonatkoztatni, sugárzott belőle az önimádat, és oly mértékben hiányoznak belőle a saját személyével kapcsolatos fenntartások és önirónia, hogy az egy humorista esetében eléggé megkérdőjelezi a szakmai adottságokat is. „Ne húzzál már mindent magadra” – mondta neki az asztal másik oldaláról Borókai Gábor, amikor már valamit muszáj volt mondani erre a tömény szubjektivizmusra. Meg hogy ő mennyit tudna Orbán Viktornak mesélni ’56-ról, amit az nem tud. Mindenki tudna, aki a miniszterelnöknél idősebb generációhoz tartozván személyesen megélte az eseményeket. Csak nem mindegy, hogy mit mesélne.
„Valami végképp szétesett itt
a barátság a másikba vetett hit”
(Nagy Gáspár: Gyötrődések)
Nagy Gáspár, a költő, a Széchenyi Társaság tegnapi kitüntetettjének szavait hívom mondandóm tiszta megfogalmazásához. Ma bizony így állunk. Mély gödörbe zuhanva kiáltozunk, mert nagy bajba került a magyar nemzet. „Ordas eszméktől” megrontottan, szellemi sötétségben, megbetegült lélekkel tengődünk. Olyanná lettünk, mint egy sötét szobában kinőtt virág, nyújtogatván nyakunkat fény és éltető harmat felé, az áldott napot áhítozzuk, a Világ Világosságát óhajtván, aki maga „az út, az igazság, az élet”. Hitehagyottá váltunk néhány évtized alatt, pontosan ez okozza erkölcsi válságunkat.
Kedves vendégek és vendéglátók!
Kedves Vödrös Attila!
Engedjék meg, hogy néhány szóban köszönetet mondjak azért, hogy meghívtak erre az estére és elismerésben részesítenek. Nekem már az is nagy öröm volt, amikor múlt nyáron Attila megkérdezte, volna-e kedvem egy sorozatot indítani a magyar nyelvről. Hát hogyne lett volna.
Szeretek írni, és hat évvel ezelőtt azért jöttem haza, hogy tegyek valamit a magyar nyelv megmentéséért.
Szeretném szétkiáltani e kis megcsonkított ország minden zugába, az egész Kárpát-medencébe:
Azt mondogatják mostanában, temessük be az árkokat… meg, hogy az embereket nem a múlt, hanem a kenyér ára foglalkoztatja. Nos, gondolkozzunk…
Azt hiszem, az árokásás nem most kezdődött, hanem abban a múltban, ami – mint mondják – nem foglalkoztatja az embereket.
Azt hiszem, az ország nagy árkát akkor ásták meg, amikor az ország felét, harmadát, a jó ég tudja, hány százalékát osztályidegennek, fasisztának, reakciósnak, klerikálisnak, horthystának, kuláknak, polgárnak, sőt kispolgárnak kiáltva ki el lehetett űzni az otthonukból, el lehetett orozni vagyonkájukat vagy akár vagyonukat, akiket ki lehetett telepíteni a pusztaságba, be lehetett csukni börtönökbe és táborokba, kifosztva őket mindenükből és megfosztva emberségüktől. Tudunk olyan eseteket, amikor az így-úgy letartóztatott szülőktől még a gyermekeiket is elvették, hogy álnéven állami intézetbe csukják őket, hogy majd az anya – akit nem vertek agyon például az Andrássy út 60.-ban – kiszabadulása után éveket tölthessen gyermeke keresésével… Máris itt mélyült az árok, amit senki nem kísérelt meg betemetni azóta sem.
Valójában hónapok óta fogalmazom ezt a levelet, mert jó érzéssel gondolok Önre, Önökre. Szinte minden alkalommal először a támogatók névsorát olvasom el, amit a szerkesztőnk, már jó hagyomány szerint, rendszeresen közöl. Rögtön hozzá is teszem ehhez, hogy most már ismert nevek, sőt még arcok is fölvillannak, és büszkén arra gondolok, hogy én is ehhez a sajátos szellemi szabadcsapathoz tartozom. Nem felejthető, hogy volt valaki, kiváló ember, aki nagyra értékelte a lapot, és néhány esztendeje az év magyar feltalálója is volt, érdeklődött aziránt, vajon létezik-e olyan újság Magyarországon, ahol nincs cenzúra. Vendégei voltunk néhányan Szolnokon, és akkor azt válaszoltam, hogy igen, van ilyen újság, az Új Idők.
Miután Gyurcsány Ferenc balatonőszödi beszédével felvirradt a szociálliberális hatalomgyakorlásban az igazság napja – ezt részint maguktól a hatalomgyakorlóktól, részint pedig cselédsajtójuktól tudjuk –, így itt az ideje, hogy a rendőrség is kapjon őszinteségi rohamot. Ugyanis az elmúlt hetek minden rendőri brutalitása ellenére a szervek szolgálati kocsijain még mindig a hazug „Szolgálunk és védünk” felirat éktelenkedik, pedig a mindennapi gyakorlat már egészen mást mutat. A jelszó első része maradhat, hiszen a rendőrök valóban szolgálnak, méghozzá egy diktatórikus módszerekkel a hatalmat megtartani igyekvő illegitim kormánynak, de akiket védeni kellene minden törvénytelenség ellen, az állampolgárokat, azokat bizony vadállati kegyetlenséggel ütik, ahol érik.
2004. október 23. Hallgatom a miniszterelnök ünnepi beszédét. Elismerem, sok szempontból lehet szemlélni ’56 eseményeit. De nekem, aki átéltem, aki ott voltam a Széna téren, ahol a felfordított villamoskocsikat bazaltkockával béleltük ki, hogy a déli vasút felől érkező tankoknak akadálya legyen, ott sodródtam a tömegben, ahol még véletlenül sem hangzott el egy szó sem a megújuló szocializmusról vagy a köztársaság újra felelevenítéséről. Akkor a nép, a közember ajkán csak ez volt a visszatérő refrén: „Szabadulni akarunk attól a rendszertől, mely idegen fegyverek segítségével uralkodik felettünk!” Ha egyetlen tömör szóba akarnám sűríteni a lényeget, arra csak egy szó van: „SZABADSÁG!” Ez a szó hiányzott a miniszterelnök beszédéből. Volt helyette minden más. Körülírás, szólam, az ország gazdasági helyzetének értelmezése, ami mind megkerülte a lényeget.
Kiss Dénesre emlékezünk
A Nemzeti Tankönyvkiadót tervszerű előkészítéssel, sandán elprédálták! Eztán egy emberé, azaz egy tulajdonosé lesz a haszon. Mert az nem volt ráfizetéses, viszont legalább az ellenségeink írhatják a történelmünket. Reméljük, azért ez változik, nem marad így végleg. S még ebben az álszent hazudozásban is lehet ezen változtatni. Mint ahogy a kettős állampolgársággal kapcsolatban sem mondjuk el a legfontosabbat. Ha lemondunk róla, akkor a hazáról mondunk le. Akkor Trianon aljasságát hagyjuk jóvá! A Fidesz polgári kormány által bevezetett magyar igazolványt könnyes szemmel mutogatták azok, akik időben jelentkeztek és megkapták. Bár valóban szinte csak azt jelentette, hogy őket hivatalosan is magyarnak ismeri el a magyar kormány, tehát az anyaország. Mert ez volt számukra a lényeg. Egy idős pozsonyi barátom elsírta magát, amikor elővette és megmutatta, hogy lám, ő is magyar. Aztán abból is kivont ez a mai kormány mindent, ami a lelkét jelentette. Azaz marad nemcsak az elcsonkolt terület, a szülőföld, hanem a lélek keserves csonkolása is. Mert erről senki se beszél. Ha nem lesz kettős állampolgárság, akkor máris lehet hivatkozni arra, amitől Deák Ferenc óvott, mondván, hogy amit erővel elvettek, az visszakerülhet, de amiről magunk mondunk le, az alighanem végleg elveszett. És nem is a területre gondolunk, hanem a lélekre! Nem vitás, hogy természetes, és éppen ezért kötelező önvédelem a kettős állampolgárság adta vértezet. Most pedig egyre inkább hangoztatják az egység szükségét azok, akik a nemzet határok fölötti egyesítése ellen beszéltek szinte dühödten, ki tudja milyen zsoldban. Élen a „magyar” kormánnyal. Mostanra ugyanazok kívánnak arról tárgyalni, hogy ne szakadjon ketté a nemzet, amit ők szedtek szét. A végén még azt is megérjük, hogy e „főpárt” be akar lépni a Fideszbe, csakhogy megmaradjon valamennyire a hatalomban.
Kiss Dénesre emlékezünk 1999-ben írt cikkével
Sebek fakadnak ma is miatta! Szenvedés, vér, könny, halál emlékeztet rá, és földönfutó százezrek. Koszovóban egész nép lett hajléktalan és egyúttal hazátlan. Most már milliónyi ember lett üldözötté, jogfosztottá, kiszolgáltatottá. De ez, sajnos így is mondhatjuk, csupán a ráadás mindarra, ami Trianonból már korábban következett! Mert hazugság volt a gyökere a benesi sugallatú „békerendezésnek”, hát gyűlöletet és pusztulást fialt! S ezt teszi továbbra is, mert ez a „táplálék” szükséges a fennmaradásához. Hazudni kell múltat, történelmet, tetteket, neveket, adatokat. Hazudni és folyton hazudni elsősorban az utódállamokban. Másként nem maradhat meg ez a trianoni állapot! Ez a lényege! Hazudni és tovább hamisítani minden nemzedéknek újra és újra, akik tehát szintén hazugságban, torzított lélekkel nőnek föl, s maguk egyszerre lesznek továbbítói és végrehajtói a hazugságnak és szítói a gyűlöletnek. Mert ezek az országok mai formájukban a hamisítás és hazugság szülöttei. Mindebből nem is következhet más, mint véres, gyilkos torzulás!