18. évfolyam 11. szám 2013. november 1.

Mal rik-uj

  Van egy jellegzetessége a magyar demokráciának: nem tudunk együtt ünnepelni. Látszólag.

  Úgy tűnik, mintha nem lenne az ünneplésben egység, de ez csak a felszín. A jó szándékú, normális és tisztességes többség ugyanis együtt ünnepel, a többség egységet akar, a többség nem szereti a széthúzást. A többségnek igenis közös akarata, közös elképzelése van a hazájáról, és mindenekelőtt szereti azt.
  Van viszont az országnak és egyúttal a nemzetnek egy olyan része, amelynek a tagjai nem az egységben érdekeltek, hanem a széthúzásban. Ez az érdek egy állandó kisebbségre jellemző, és csak rájuk. Ők a mai politikai ellenzék, a magukat demokratikusnak nevező baloldal tagjai. A baloldali politikai erők ebben az országban ugyanis mindig kisebbségben voltak még akkor is, amikor hatalmon voltak.

Csűrös Csilla

  „Még az esküvőmön is, amikor bevonultunk a templomba, az jutott eszembe, hogy Istenem, ez neki nem adatott meg! – meséli Kiss Réka, a Tóth Ilona tragikus történetét feldolgozó, édesapjával közösen írt, A csalogány elszállt című könyv egyik szerzője, két bájos, szöszke kicsi lány ifjú édesanyja. 

  – És erre gondoltam a gyerekeim születésekor is. Ugyananynyi idős voltam, amikor elkezdtem foglalkozni a koncepciós perével, mint akkor ő, huszonnégy éves. Szinte végigéltem vele a bebörtönzését, a kínjait, az elhúzódó perét, az elítélését, a kivégzését. Mélyen hívő, tiszta lelkű fiatal lány volt, aki orvosi hivatása szerint segíteni akart – ehhez képest válogatottan kegyetlen eszközökkel gyilkoló, elvetemült szörnyeteget kreált belőle a Kádár-diktatúra, csak hogy a forradalmat gyalázva igazolhassa önmagát itthon és külföldön. És még ma is vannak a történészek között is olyanok, akik az akkor született, leírt dokumentumoknak hisznek… Mennyi, akkor külföldre távozott ávós mérgezi, mérgezte odakint is a forradalom tisztaságát!”

kissdenes

 Valójában hónapok óta fogalmazom ezt a levelet, mert jó érzéssel gondolok Önre, Önökre. Szinte minden alkalommal először a támogatók névsorát olvasom el, amit a szerkesztőnk, már jó hagyomány szerint, rendszeresen közöl. Rögtön hozzá is teszem ehhez, hogy most már ismert nevek, sőt még arcok is fölvillannak, és büszkén arra gondolok, hogy én is ehhez a sajátos szellemi szabadcsapathoz tartozom. Nem felejthető, hogy volt valaki, kiváló ember, aki nagyra értékelte a lapot, és néhány esztendeje az év magyar feltalálója is volt, érdeklődött aziránt, vajon létezik-e olyan újság Magyarországon, ahol nincs cenzúra. Vendégei voltunk néhányan Szolnokon, és akkor azt válaszoltam, hogy igen, van ilyen újság, az Új Idők.

ovari-uj

  Bizony nincs könnyű helyzetben az, aki tárgyilagosan szeretné megítélni a demokratikus kormány eddigi tevékenysége során bekövetkezett változásokat. Ennek egyik oka kétségkívül ott keresendő, hogy a kabinet a saját munkáját – miként mindenütt a világon – természetesen minél jobb színben igyekszik föltüntetni, csakúgy, mint a hozzá világnézetben, szemléletmódban közel álló média. Evvel szemben az ellenzék – finoman fogalmazva – a kákán is csomót keresve arra törekszik, hogy még a fehéren-feketén egyértelmű eredményeket is megkérdőjelezze. Ebben nyilvánvalóan kitüntetetten kezére játszik a balliberális sajtó, amely mára már a legnemtelenebb eszközöktől sem riad vissza, ha a demokratikus Fidesz–KDNP-kormány lejáratásáról van szó. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy egyszerű választópolgárként eleve némi elfogultsággal szemléljük a körülöttünk zajló eseményeket – azaz jobb- és baloldalon egyaránt elnézőbbek vagyunk „saját” pártunkkal/pártjainkkal, és gyanakvóbbak a többivel –, még nehezebb megalkotni valamiféle, úgymond objektív értékítéletet.

s ra-uj

  Tévedtünk, amikor azt reméltük, hogy a szocialista utódpártok maguktól elsorvadnak idős választóik „kihalásával”. Nem számoltunk az élővilág egyik alaptörvényével: az emlékezet meghatározó szerepével. Hiába öregszik meg és szárad el ősszel a virág, azért nem pusztul ki a világból. Magot termel, és a mag emlékezik. Visszaemlékszik, milyen volt virág korában, és ha földbe hull, s napmeleget és esőt kap, ugyanolyan virággá fejlődik. Az emlékezet gondoskodik róla, hogy a világban minden lesz, ami egyszer volt. Így az utódpártoknak is mindig lesznek hívei, ameddig lesznek honfitársaink, akiknek emlékezetét a szocialista nosztalgia uralja.

Domokos

  2004. október 23. Hallgatom a miniszterelnök ünnepi beszédét. Elismerem, sok szempontból lehet szemlélni ’56 eseményeit. De nekem, aki átéltem, aki ott voltam a Széna téren, ahol a felfordított villamoskocsikat bazaltkockával béleltük ki, hogy a déli vasút felől érkező tankoknak akadálya legyen, ott sodródtam a tömegben, ahol még véletlenül sem hangzott el egy szó sem a megújuló szocializmusról vagy a köztársaság újra felelevenítéséről. Akkor a nép, a közember ajkán csak ez volt a visszatérő refrén: „Szabadulni akarunk attól a rendszertől, mely idegen fegyverek segítségével uralkodik felettünk!” Ha egyetlen tömör szóba akarnám sűríteni a lényeget, arra csak egy szó van: „SZABADSÁG!” Ez a szó hiányzott a miniszterelnök beszédéből. Volt helyette minden más. Körülírás, szólam, az ország gazdasági helyzetének értelmezése, ami mind megkerülte a lényeget.

  Miután Gyurcsány Ferenc balatonőszödi beszédével felvirradt a szociálliberális hatalomgyakorlásban az igazság napja – ezt részint maguktól a hatalomgyakorlóktól, részint pedig cselédsajtójuktól tudjuk –, így itt az ideje, hogy a rendőrség is kapjon őszinteségi rohamot. Ugyanis az elmúlt hetek minden rendőri brutalitása ellenére a szervek szolgálati kocsijain még mindig a hazug „Szolgálunk és védünk” felirat éktelenkedik, pedig a mindennapi gyakorlat már egészen mást mutat. A jelszó első része maradhat, hiszen a rendőrök valóban szolgálnak, méghozzá egy diktatórikus módszerekkel a hatalmat megtartani igyekvő illegitim kormánynak, de akiket védeni kellene minden törvénytelenség ellen, az állampolgárokat, azokat bizony vadállati kegyetlenséggel ütik, ahol érik.

  Azt mondogatják mostanában, temessük be az árkokat… meg, hogy az embereket nem a múlt, hanem a kenyér ára foglalkoztatja. Nos, gondolkozzunk…

  Azt hiszem, az árokásás nem most kezdődött, hanem abban a múltban, ami – mint mondják – nem foglalkoztatja az embereket.
Azt hiszem, az ország nagy árkát akkor ásták meg, amikor az ország felét, harmadát, a jó ég tudja, hány százalékát osztályidegennek, fasisztának, reakciósnak, klerikálisnak, horthystának, kuláknak, polgárnak, sőt kispolgárnak kiáltva ki el lehetett űzni az otthonukból, el lehetett orozni vagyonkájukat vagy akár vagyonukat, akiket ki lehetett telepíteni a pusztaságba, be lehetett csukni börtönökbe és táborokba, kifosztva őket mindenükből és megfosztva emberségüktől. Tudunk olyan eseteket, amikor az így-úgy letartóztatott szülőktől még a gyermekeiket is elvették, hogy álnéven állami intézetbe csukják őket, hogy majd az anya – akit nem vertek agyon például az Andrássy út 60.-ban – kiszabadulása után éveket tölthessen gyermeke keresésével… Máris itt mélyült az árok, amit senki nem kísérelt meg betemetni azóta sem.

  Kedves vendégek és vendéglátók! 

  Kedves Vödrös Attila!
  Engedjék meg, hogy néhány szóban köszönetet mondjak azért, hogy meghívtak erre az estére és elismerésben részesítenek. Nekem már az is nagy öröm volt, amikor múlt nyáron Attila megkérdezte, volna-e kedvem egy sorozatot indítani a magyar nyelvről. Hát hogyne lett volna.
  Szeretek írni, és hat évvel ezelőtt azért jöttem haza, hogy tegyek valamit a magyar nyelv megmentéséért.
  Szeretném szétkiáltani e kis megcsonkított ország minden zugába, az egész Kárpát-medencébe:

  „Valami végképp szétesett itt

  a barátság a másikba vetett hit”

  (Nagy Gáspár: Gyötrődések)

  Nagy Gáspár, a költő, a Széchenyi Társaság tegnapi kitüntetettjének szavait hívom mondandóm tiszta megfogalmazásához. Ma bizony így állunk. Mély gödörbe zuhanva kiáltozunk, mert nagy bajba került a magyar nemzet. „Ordas eszméktől” megrontottan, szellemi sötétségben, megbetegült lélekkel tengődünk. Olyanná lettünk, mint egy sötét szobában kinőtt virág, nyújtogatván nyakunkat fény és éltető harmat felé, az áldott napot áhítozzuk, a Világ Világosságát óhajtván, aki maga „az út, az igazság, az élet”. Hitehagyottá váltunk néhány évtized alatt, pontosan ez okozza erkölcsi válságunkat.

habel1 97 x 140

  Ez a mostani Orbán-szobordöntés és -feldarabolás már a teljes politikai lebőgés jele. Vajon a Nyugat „ilyen” módszerekkel akarja hazai ügynökeit győzelemre juttatni a jövő évi parlamenti választáson?

  Bajnai megbízóinak New Yorkba, a Wall Streetre üzenem, hogy csak így tovább, mert ezzel politikai öngyilkosságba rohannak. Bajnai káderei napidíjjal megfizetve üvöltöznek, és még a Himnusz kigúnyolásától sem riadnak vissza. Nagy úr a dollár! Csodálkozom a megbízók intelligenciaszintjének rendkívül alacsony voltán. Vagy tévedek? Mert ennek az akciónak tudatos célja egy másik csoporttól származik, akik Bajnait úgy akarják eltávolítani, hogy Gyurcsány Ferencet juttathassák be a magyar parlamentbe – netán a brüsszeli EU-képviselők sorába. A kettő közül vajon melyik kié?

kondor

  Az, hogy egy Biszku Bélát csak a rendszerváltás huszonharmadik esztendejében lehetett bíróság elé állítani, mindent elmond a megváltozott társadalom változtathatatlanságáról. A dolog még érthető is lenne, ha Biszku, mint a háborús bűnösök, valahol Dél-Amerikában bujkált volna, de tudjuk, hogy itthon él, és egyáltalán nem rejtőzködött. A bűn persze mindig bűn, és büntetést érdemel, kivéve azt a furcsaságot, amely hazánkban is létezik, miszerint bizonyos bűncselekmények elévülnek, például Gyurcsány úr különös vagyonszerzési akciói. Mégis, enyhén szólva nevetséges, hogy a kilencven-akárhány éves Biszku most lett vádlott az 1956-os forradalom utáni embertelen megtorlások miatt, és bizton állítom, hogy ez sem a forradalom még élő hőseit, sem pedig az igazságtételre régóta áhítozó embereket nem nyugtatja meg. Sőt, azt is meggyőződéssel mondom, hogy az elszámoltatás elmaradását – legyen szó akár gazdasági, akár politikai ügyről – a tisztességes többség arculcsapásként éli meg.

ajandok

  Október 16-án európai 3-1-2 meridiántorna-központot avattunk. Erre készülvén az alábbi gondolatokat vetettem papírra és küldtem el dr. Szócska Miklósnak, aki Bába Ivánnal – a Külügyminisztérium államtitkárával – együtt volt jelen a megnyitón a Benczúr Házban.

  „Az európai régió, de főleg a kelet-európai, számos speciális egészségügyi sajátsággal bír, mely alacsonyabb átlagéletkorban, a szenvedélybetegség elterjedésében, fokozott öngyilkossági hajlamban és rosszabb életminőségben nyilvánul meg. Ezt a súlyos örökséget nem lehet csak a politikai gondolkodás szintjén kezelni. Az egészségügyi rendszernek legalább akkora feladata van az életminőség és az életkedv javításában, mint a kormányzat szociális intézkedéseinek. A kínaiaktól sokat tanulhatunk. A kínai hagyományban mélyen gyökerezik a betegségmegelőzés, a prevenció. Ezt szolgálja a most avatandó központ tevékenysége az úgynevezett meridiántorna elterjesztésével.

attila2013

  Mióta élek, úgy éreztem, hogy az északi népek, mint a finnek, a svédek, rokonszenveznek velünk, magyarokkal. Valószínűnek tartom, hogy ez így is van, ám minő csoda, ott is akadnak szennyes lelkű figurái a helyi médiavilágnak, akárcsak itthon, minálunk. A svéd televízió október 23-án sugárzott Magyarországról egy filmet, amelyben úgy mutatott be bennünket, mint rasszistákat, nácikat, szélsőséges antiszemitákat, azaz mint akiket tán a kontinensről is ki kellene űzni. A filmben Heller Ágnes és Alföldi Róbert osztották az igazságot, s e két név elegendő ahhoz, hogy értsük, otromba hazugságokat közöltek a svéd nézőkkel, akik közül remélhetőleg nem mindenki hitte el ezeknek a szavait.

  A módszer elég régi, hiszen október 6-a előtt hallottam egy rádióműsorban, hogy 1849-ben az Allgemeine Zeitung című német lap (lehetséges, hogy a mai elődje) azt írta, hogy gróf Leiningen-Westerburg Károly tábornok, aki akkor már Aradon fogságban volt, Budavár ostrománál a hadifoglyokat kivégeztette.

Szelestey László „égi” betyár lett

Idén töltötte be hetvenedik évét. Márciusban még a kórházi ágyról „szökött meg”, hogy előadást tartson a Magyar Műveltség Könyvtára rendezvényen. Ekkor már a gyomorműtéte előtt álló híres néprajzkutató, művészettörténész ebben az előadásában így vallott: „Olyan időket élünk: ha nem találjuk meg sürgősen egymást, nem lesz jövőnk!”
Betyárbarátsággal kötődtünk egymáshoz. Most pénteki elmenetele megerősítette bennem, hogy csak eszköz voltam élete utolsó napjáig, hogy tudatosabban készüljön fel az öröklétre.

Dr. Eőry Ajándok