18. évfolyam 3. szám 2013. március 1.

csuroscsilla

Nem tudok szabadulni a történetétõl. Újra és újra eszembe jut. Újra és újra írnom kell róla.

A brassói tanáremberrõl, aki soha, senkinek nem beszélt életének arról a hat évérõl, melyet a nyolcvanas években szenvedett el a kegyetlen szigoráról hírhedt szamosújvári, illetve jilavai börtönben. A büntetés oka: egy tanítványa révén hozzá is eljutott, õ is megnézte azt a videokazettát, melyen Horthy Miklósnak a 2. bécsi döntést követõ észak-erdélyi bevonulása és a magyar katonákat ujjongva fogadó tömeg volt látható…

Hogy szabadulása után még hosszú idõn át felriadt éjszakánként, nappal pedig gyakran a függöny mögül kémlelte az utcát, errõl is csak a felesége és a fia tudott. Hogy nem árulta el tanítványát, arról is. Hogy szíve szorult, könnye hullt a videó megtekintésekor, arról is.

Magát a történetet én is csak anyásan kedves mosolyú, ám gyémántkeménységû feleségétõl tudom.

Magyarországra áttelepülve a szlovák többségû falu lakói csak azt az irtózatosan kemény munkát látták, ahogyan a „románok” – õk, s nem csak õk mondják így mindmáig gyakorta – megpróbáltak gyökeret verni, új otthont teremteni a kényszerbõl elhagyott régi otthon helyett.

andrasfalvy

Egy különös pálfordulás margójára címmel Zsolnay Miklós cikket írt a Vidékfejlesztési Minisztérium parlamenti ügyekért felelõs államtitkári tisztségérõl 2012 tavaszán lemondott Ángyán József egyetemi tanárról. (Magyar Nemzet, 2013. január 10., 6. oldal)

Pálfordulásnak a váratlan és indokolatlan vélemény- és elvváltoztatást, az addig képviselt eszmék megtagadását szoktuk nevezni, de ezt a magatartást Zsolnay cikkében nem tudja rábizonyítani Ángyán Józsefre. Ellenkezõleg, inkább a Fidesz meghirdette program melletti makacs kitartását hányja a szemére, amikor azt írja, hogy az „Ángyán József által képviselt, a környezet- és természetvédelmet elõtérbe helyezõ s az »iparszerû« mezõgazdálkodást határozottan elvetõ elképzelés a reálpolitikai szükségszerûségekkel megalkudni kénytelen hivatalos agrárpolitikával jelenleg nem minden elemében illeszthetõ össze…” Kiegészíteném: Ángyán József nemcsak a környezet- és természetvédelmet helyezi elõtérbe az „iparszerû”, vagyis a termelõ, a vállalkozó lehetõ legnagyobb hasznát, profitját hajhászó érdekével szemben, hanem a magyar nemzetnek, az ország lakosságának két-három nemzedékkel ezelõtt még döntõ többségét alkotó, vidéki részének, így az egész magyar nemzetnek is az érdekét.

balassa

Annak idején többször is elolvastam a Heti Magyarország 1993. február 26-i számában megjelent „beszélgetést”, amelyet Ományi Kálló Gyöngyi készített Zoltai Gusztávval, a Mazsihisz ügyvezetõ igazgatójával és Landeszmann György akkori fõrabbival.

Három tanulság is adódott általában. Az egyik, hogy a kérdezõ sarkítottan és elfogultan fogalmazott. A rosszízû kollektív bûnösség elve lappangott kimondhatatlanul is a kérdései mögött. Mintha a névsor, amelyet említett – Kun Bélától Szamuelyn és Rákosin keresztül Péter Gáborig – bármit is bizonyítana. Bizonyíthatja-e ez azt, hogy zsidó–magyar ellentét létezik? Legfeljebb csak annyira, mint magyar–magyar ellentét is. Szép számmal voltak ávósok, prominens kommunisták magyarok között is. Kun, Szamuely és a többiek a kommunizmus elvakult híveiként követték el tetteiket, s nem zsidó minõségükben (ha maradt valami ilyesmi bennük). Vallásos zsidó meggyõzõdés nem maradt bennük egy fikarcnyi sem.

gedai

Magyarország legtragikusabb korszakának mártírjaira emlékeztünk február 25-én, a kommunizmus áldozataira. A történelem sok kegyetlen évtizedet rótt az emberiségre, némelyike századokban mérhetõ. A kommunista korszaknál aligha volt kegyetlenebb. A Gulagot megjárt Szolzsenyicin (a magyar Rózsás János gulagi rabtársa) írta: „A kommunistáknál kártékonyabb embertípust még nem produkált a történelem. … Hataloméhségük, rombolási hajlamuk… elképzelhetetlen minden normális, azaz nem kommunista ember számára. A kommunista eltorzult lélek.” Õ mindig tudta, mert átélte, de – hogy tanúságtétel legyen – túlélte. A történelem hozzánk, magyarokhoz ritkán volt kegyes; az elmúlt fél évezredben biztosan nem. A XX. század pedig a legkegyetlenebb volt. Igaz, sokszor mi is bûnösök voltunk, vagyunk.

Az 1919-es vörösterror – elsõ ismerkedésünk a kommunizmussal – megtörténte nem volt törvényszerû.

csabaIgaz, hogy nagyon sokan keresnek boldogulást külföldön, igaz, hogy a legjobb szakembereink. Igaz, hogy az Egyesült Államok egész történelmének legkülönbb bevándorlóit az ’56-os magyar menekülõk adták, de mégis élünk. Az is igaz, „Isten csodája, hogy még áll hazánk”. Miért van az, hogy kétszáz éve csak temetkezünk? Kétszáz éve lassan, hogy „a sírt, hol nemzet süllyed el”, vizionáljuk szenvedésben kéjelgõ önmagunknak. Miért van az, hogy az ország egyik, szerencsére kisebbik fele azon örvendezik naponta, hogy mennyien mentek ki Nyugatra szerencsét próbálni?
Miért nem mondják, pedig tudják, hogy már több mint tízezer olasz él közöttünk? És azt mondják, azért, mert itt jobb élni. Pontosan nem tudják, mi a jobb, csak jobb. Én tudom, a magyar közösség magyar levegõje, hogy itt átjöhet egy csipet sóért, itt ha bejön, megkínálják egy kávéval, egy pohár borral, egy csöpp pálinkával, ugyanakkor kulturált, együtt érzõ, öntudatos a szomszéd, akivel lehet beszélgetni, akinek az ítélete Istenrõl, emberrõl, Európáról figyelemre méltó.

ovari-ujMinden jel szerint március 15-re újra együtt lesz a nagy csapat: egy bokrétában pompázhat az egykori és a mai úgynevezett demokratikus ellenzék színe-virága. Végre az eddig ide-oda csapódó SZDSZ-esek is megnyugodhatnak; nekik – Fodor Gábor jóvoltából – egyenesen egy vadonatúj pártot hoz a tavasz. A Magyar Liberális Párt a legfinomabb, már-már éteri tisztaságú szabadelvûséget készül képviselni, így az igazi politikai ínyencek nemigen fogják majd az MLP-t holmi LMP-vel összekeverni. (Az MPL-lel pedig végképp nem, mert az egy csomagszállító gyorsszolgálat nevének rövidítése.) Talán még magát Demszky Gábort is hazaröpítik Berlinbõl a „megint hidegen fújó szelek” erre a remek hírre. Be szép is lenne! Kikölcsönözné a múzeumból legendás malaclopóját; bal hajtókáján tenyérnyi kokárda, jobboldalt „I love 4-es metró” kitûzõ, hóna alatt új könyve, az Elveszett szabadság; úgy süvítené bele a nagy orbáni diktatúrába, hogy aszongya: „El a kezekkel a Klubrádiótól!” (Az élõ egyenes adás közvetítõje e rádió részérõl Kuncze Gábor.)

ajandok

A közhiedelem szerint az ember vagy jellemes, vagy jellemtelen. Sokan vallják, hogy gyerekként még mindenki jó, de késõbb, ha olyan hatások érik, válik jellemtelenné. Cselekedeteink visszahatása azután láncreakciót vált ki, és egyre jobban „süllyedünk lefelé”. Nincs kiút, aki jellemtelen, az nehezen kapaszkodik vissza.

A hagyományos kínai orvoslás még a jellem gyógyítását is bevette elérendõ céljai közé. Igen, jól érti a kedves Olvasó, jellemessé tevõ gyógyászat is létezik. De hogyan? A kulcspont a Szív meridiánon van. Meridián alatt az adott szerv életenergiáját keringtetõ, a bõr alatt futó vezeték értendõ. Ezen találjuk az akupunktúrás, akupresszúrás pontokat, amelyek ingerlését tûvel szúrva vagy masszírozással végezzük. A szóban forgó pont a „lélek kapuja” nevet viseli, mint a Szív meridián 7. pontja. De mit is értenek lélek alatt a kínaiak?

Mal rik-uj

Járom a havas fenyvest. A lélek mélyéig hatol a csönd. Nem zörren az avar, nem dalolnak a madarak, nem játszik a szél az ágak között. Magyar fülnek szokatlan ez az alpesi csend. Zordan magasodnak a szürke sziklák az erdõk fölött. Néma ugyan, de nem ijesztõ világ, inkább csodálatot ébreszt bennem a természetnek ez a méltóságos rendje. Kétezer méter magasan télen nem bolondoz semmi a hegyen, itt minden percnyi méltóság közelebb visz a túléléshez, a tavaszhoz. Nézem a fenyvest. Zárt világ, évmilliós rend.

Eszembe jutnak a Kárpátok bércén váll a vállhoz vetve harcoló magyar bakák. Mint megannyi szálegyenes fenyõ, biztos lábbal gyökeret verve ezer éve a havasokban, otthon. Hasonlók a fenyõkhöz. Állnak némán, és dacolnak az elemekkel, egyenes gerinccel állják a rájuk nehezedõ nyomást emberemlékezet óta. Fontos dolgot olvastam egyszer a fenyõkrõl.

kondor

Oktatásügyben mondja a magáét a kormány, a diákok, a tanárok, a professzorok, az Alkotmánybíróság, az Európai Unió mindenben illetékes okosai, s rajtuk kívül már csak „János és a város”. S jószerével mindenki mást mond. A józanul gondolkodó ember meg lassan már semmit sem ért. Valami nagyon elromlott ebben az országban az elmúlt évtizedekben, hogy a legelemibb dolgokban sem tudunk egyetértésre jutni egymással. Mindenbõl pillanatok alatt mûbalhé kerekedik, mindenki a saját jogait hangoztatja, méghozzá úgy, mintha joga csak neki lenne, a másiknak nem.
A követeléseiket hangoztató diákok például, amikor arra hivatkoznak, hogy joguk van dolgozni a diploma megszerzése után bárhol az Európai Unióban, lényegében igazat szólnak.

Amint már korábban az Új Idõkben megírtam, az unióba lépésünk elõtt ezzel a mézesmadzaggal – meg a bécsi cukrászdával – etettek bennünket a politikusok, rózsaszínre festve az azóta is sötét jövõt. Tehát jogukat joggal emlegetik a diákok, csakhogy a gondolkodás – s nem csak az övék – addig nem terjedt, hogy végiggondolják õk is meg a nagy hangon az unió nagyszerûségét hirdetõk, mi történne egy országgal, ha mindenki szedné a sátorfáját. Hiszen ha a végzõs diáknak szabad, másnak is szabad. Tehát itthon maradott, nyugdíjas nagyszüleik, szüleik életébõl eltûnnének a pékek, a boltosok, a buszvezetõk, s persze az orvosok, és így tovább, mert nekik is van joguk külföldön dolgozni. S végül eltûnne az ország. Mindenki elszivárogna belõle, s csak azok maradnának, akik az elszivárgókat felnevelték, kitaníttatták. Szép új világ, mondhatom. Fõ, hogy van jogunk. Ahhoz is, hogy a semmibe hulljunk. Majdcsak megérkeznek az új honfoglalók.

davidlaszlokep

2010-ben becslések szerint talán kétszázezer család állt azelõtt, hogy lakását, teljes egzisztenciáját, társadalmi kapcsolatait és – ami valószínûleg a legfontosabb – önbecsülését végleg elveszítse. A katasztrófaveszélyes helyzet mögött az úgynevezett devizahitel jelensége áll.

Mirõl is beszélünk? 2003 végéig az állam lehetõséget biztosított arra, hogy polgárai olyan hitelt vegyenek fel, amelynek kamatterhét részben az állam vállalta át. A lehetõség az építõipari piacon keresletet jelentett, másfelõl lehetõvé tette a pénzkihelyezés folyamatos bõvülését. A kamattámogatás megszûnésével a hitelezési piac megszûkült. Az emberek a kamatokat felelõsséggel nem vállalták.

Mit tesz az a vállalkozás, amelyik eddigi ára mellett már nem talál elegendõ fizetõképes keresletet? Árat csökkent? Lehet. Vagy a terméket más márkajelzéssel, „átcsomagolva” dobja piacra, mert ezzel a bevezetett márka presztízsét nem teszi kérdésessé, ugyanakkor összforgalma nõ. A bankvilág sem kevésbé találékony; ha a hitel a magas kamatok mellett többé már nem piacképes, akkor új „terméket” hoz létre. A feltalált termék a devizahitel.

Devizahitel? Amíg mi devizahitelrõl beszélünk, a precíz szaknyelv devizaalapú hitelrõl beszél. A különbség ég és föld. Ha a vállalkozó németországi megrendelésre dolgozik, és ehhez lengyel alapanyagot használ, a finanszírozására devizahitelt vesz igénybe. A bank devizát folyósít a számára, a bevétele devizában jelentkezik, ezzel törleszt. A tényleges ügylet devizakölcsön adására és annak törlesztésére irányul. A devizaalapú hitel ezzel szemben devizát soha nem látott.

s ra-uj

A Civil Összefogás Fórum jött, látott – és lehetõvé tette a régen várt rendszerváltozást. Az ország háromszor lépett ugyanabba a folyóba. Emlékszünk az 1990–1994 és 1998–2002 között hatalmon lévõ kormányok sorsára, és tapasztaltuk, hogy 2010-tõl kezdõdött elölrõl ugyanaz a forgatókönyv. Lassan elfogyott a hitünk, hogy valaha az ország többségének akarata érvényesülhet. Nem csoda, hogy a társadalom már-már természetfölötti erõvel ruházta fel a szocialista egypártrendszer örököseit, és kezdte azt hinni: hatalmukkal szemben tehetetlenek vagyunk. Mentegettük magunkat összeesküvés-elméletekkel, felpanaszoltuk, hogy az egész országot átszövõ sejtjeikkel, pénzükkel, külföldi támogatásukkal esélytelen lenne szembeszállni.

A CÖF azonban bebizonyította, hogy ha a társadalom összefog, esélye van jussának megvédésére. A szervezet februárban tartott elsõ évértékelõ nagygyûlésén egy öntevékeny civil társadalom jellegzetességeit és feladatait összegezte. Alapító elnöke, Csizmadia László leszögezte: az országban a tényleges hatalom a népé, és a kormányok csupán az õ megbízásukból tevékenykednek négy éven át. A CÖF tagszervezeteinek közös ügye a polgári kormány megvédése, illetve 2014-ben újraválasztása lesz.

Bencsik András, a békemenetek egyik szervezõje figyelmeztetett: ne dõljünk be a baloldali és liberális pártoknak, akik taktikai okokból mutatkoznak szétforgácsoltnak.

attila2013

Kárpát-medence-szerte dúlnak háborúk. Erdélyben a székely zászló a támadás célpontja, a Délvidéken a magyar szó, a Felvidéken pedig a magyar állampolgárság ügye. A háború begyûrûzik Csonka-Magyarországra is, méghozzá éppen a Tisza-parti Szolnokig… Némiképp stílszerûen, hiszen Trianonban annak idején a románok a Tisza vonaláig szerették volna „visszaszerezni az õsi román földet”! Az összes említett csatatéren zajló nyilatkozatözön, különösen ebben a humánus, liberális Európai Unióban, ahol, mint tudjuk, rettenetesen sokat tesznek az emberi jogok érvényesüléséért, a családon belüli erõszak megfékezéséért, a gyermekek jogainak védelméért… Ez utóbbi kijelentésemet kérem ironikus megjegyzésként tudomásul venni, hiszen miféle európai nemzetközösség az, amely szemet huny, hogy a Délvidékre beszivárgott, mindenféle Balkánról jött náció ifjú tagjai a magyar szó hallatán bokszer, baseballütõ után nyúlnak, ahol egy százévesnél idõsebb tanárnõ állampolgárságát megvonják, mert a szlovák mellé felvette a magyart, s miféle Európa az, ahol õsi zászlók középületen való megjelenése felháborodást vált ki? De hát roppant naivak lennénk, ha mindezt az ellenünk elkövetett ocsmányságot az unió számlájára írnánk. Higgyék el, kedves Olvasóink, hogy mindennek a tûzfészke Budapesten van. Azok, akik Budapestrõl keltik rossz hírét Magyarországnak, gyûjtik a szövetségeseiket a környezõ országokban, amint azt jól láthattuk a Paul Lendvai által készített osztrák televíziós produkcióban is.

Szelestey László „égi” betyár lett

Idén töltötte be hetvenedik évét. Márciusban még a kórházi ágyról „szökött meg”, hogy előadást tartson a Magyar Műveltség Könyvtára rendezvényen. Ekkor már a gyomorműtéte előtt álló híres néprajzkutató, művészettörténész ebben az előadásában így vallott: „Olyan időket élünk: ha nem találjuk meg sürgősen egymást, nem lesz jövőnk!”
Betyárbarátsággal kötődtünk egymáshoz. Most pénteki elmenetele megerősítette bennem, hogy csak eszköz voltam élete utolsó napjáig, hogy tudatosabban készüljön fel az öröklétre.

Dr. Eőry Ajándok