18. évfolyam 6. szám 2013. június 1.

s ra-ujVisnyaszéplak úgynevezett élőfalu. Az elnevezést új lakói találták ki a hagyományos életformához visszatérő településekre, a megtévesztő biofalu helyett. A betelepülők értelmiségiek, a biológustól a bölcsészen át a vegyészmérnökig, akik új életet akartak kezdeni: foglalkozásukkal felhagyva gazdálkodásból kívántak megélni. Történetükről Zaja Péter, az egyik kezdeményező mesélt a minap a Sándor Körben.

Zaja Péterék 1990-ben, egy katolikus kör kirándulásán figyeltek fel a dél-somogyi úgynevezett szeres településre és arra, hogy az elgazosodott határban még mindig teremnek a gondozatlan, öreg gyümölcsfák. Három évre rá kiköltöztek a harmincötös lélekszámú, elnéptelenedő faluba, és példájukat egyre több értelmiségi család követte. Ma kétszázötvenen lakják a települést. Egy-két hektár földön, illetve erdőn gazdálkodnak, állatokat tartanak, melyek az élelmet és a tüzelőt biztosítják, jövedelmüket kézművességgel egészítik ki. Nagygépeik közösek, a munkát főként kisgépekkel és állatokkal végzik. A gyenge, tíz aranykoronás földeken főként gyümölcsöt termelnek őshonos fákon.

 

Csűrös Csilla

  A két világháború közti Magyarországról tanulván, olvasván döbbentem rá igazán, milyen eleven és lüktető volt – a trianoni sokk ellenére is, vagy tán épp annak következményeként? – a kor közösségi élete. Hány és hány szervezet, egyesület, egylet, csapat, társaság és kör szerveződött, működött társadalmi rétegződés, munka- vagy érdeklődési kör, vallás, életkor, nem, lakhely, kulturális vagy egyéb szabadidős tevékenység és még számtalan szempont szerint! Milyen színes, változatos és erős volt az a társadalmi szövet, amelyet aztán durva hatalmi szóval szaggattak szét a vörös diktatúra évtizedeiben! Megfosztva szinte mindenkit a közösségben létezés örömeitől, tömegeket kiszakítva, elűzve ráadásul saját életterük vonzásköréből – atomizálva a társadalmat, melynek következményeit a következmények nélkülivé vált országban máig szenvedjük.
  Az elmúlt húsz évben aztán – szűkülő anyagi lehetőségek, gazdasági válság közepette, fáradó, csalódott, közömbössé váló országlakókkal – kínkeservesen próbáltunk talpra állni, újjászervezni és újraszerveződni, próbáltuk fel- és kiépíteni a magunk civil életét. És most óvatos örömmel, még óvatosabb bizakodással merem azt mondani: már látszanak az eredmények.

gedai

  Magyarország kormányzóhelyettese, az 1942. augusztus 20-án a fronton hősi halált halt Horthy István özvegye, gróf Edelsheim-Gyulai Ilona – ő csak Ilona asszonynak szólíttatta magát – 95 éves korában emigrációban meghalt. 2013. május 2-án temették el – az előző nap a budapesti Belvárosi templomban tartott katolikus szertartás szerinti búcsúztatás után – a Horthy család kenderesi sírboltjába. Ha a történelmi eseményeket a valóság, az örök erkölcsi érték szerint értékelhetnénk, akkor a legmagasabb állami protokoll illette volna a család utolsó, magyar érdekekért küzdő, történelmi szerepet játszó tagját. Ám a szertartás és temetés szerény állami protokoll részvételével történt. (Ugyanakkor az őt – és tevékenységét – tisztelők tömege búcsúztatta és kísérte utolsó útjára.)
  A sokkal méltóbb temetési körülmények elmaradása azt mutatja, hogy a kommunista diktatúra történelemhamisítása milyen mély gyökeret vert hazánkban. Állami vezetőink nem akarták vagy (magyarországi kommunista utód érdekpolitikusai által befolyásolt cohn-benditektől tartva) nem merték (?) jelenlétükkel utolsó lehetőségként megtisztelni nemzetünk özvegyét. Ez azért is fájdalmas, mert más ideológiát, történelemszemléletet képviselők által rendezett megemlékezéseken láttuk, látjuk államunk vezetőit… És sajnos ezt vonatkoztathatjuk keresztény egyházunk vezetőire is.

Mal rik-uj

Kampányidőszak előtt állunk. Pontosabban szólva csak azt gondoljuk, mert egyes politikai formációk már javában kampányolnak, mások már egy éve alulról igyekeznek átütni a kommunikációs ingerküszöböt. Azt azonban mindannyian tudjuk, hogy ez még csak a bemelegítés időszaka volt, a java, az igazi küzdelem azért még hátravan. Az előttünk álló szűk esztendő bővelkedni fog harsány kampányolásban. Bizton számíthatunk arra, hogy mostantól ami elhangzik a médiában, annak a fele sem lesz igaz. Miért lehetünk ebben ilyen biztosak? Azért, mert a politikai cirkusz porondján ugyanazok igyekeznek a nagyérdeműt hol tapsra, de még inkább pfujolásra bírni, mint ezelőtt négy vagy nyolc évvel. És az erkölcseiben züllött, alvilággal szövetkező baloldal akkor sem válogatott az eszközökben, mert a hatalomért semmi sem drága. Különösen nem az ellenfél becsülete.

Kezemben van egy „bizalmas munkaanyag!” feliratú levél 2005. február 22-i dátummal. A hitelességét nem bizonyítja sem pecsét, sem aláírás, tehát már most kijelentem, hogy a valósággal való bármilyen hasonlóság csak a véletlen műve. Mégis, az azóta történtek azt a látszatot keltik, mintha igaz volna a tartalma.

ovari-uj

Nem a ruha teszi az embert – mondogatjuk gyakorta –, esetleg Karinthyval befejezve: „hanem az ember teszi a ruhát, a zaciba.” Márai Sándor Füves könyvében „Az öltözködésről” címszó alatt mindössze egyetlen rövid mondatot tartott érdemesnek papírra vetni: „Az öltözködéssel egyáltalán nem kell törődni.” Így vagy úgy persze sok mindenről árulkodik öltözet és viselője. Manapság például valóságos kultusza van ugyan az egyediségnek, az ilyen-olyan módon kifejezett másságnak; mégis egyre egyformábbnak tűnnek az emberek. Az egy méretben olcsóbban gyártható, de állítható pántja miatt bármely fejformához megfelelő baseballsapka mintájára a hasonlóan gazdaságos megoldásokkal fokról fokra egységesíteni próbálják nemcsak a külsőnket, de a gondolkodásmódunkat is.

Kivételek természetesen mindig vannak. A művészvilágban mondjuk – kis túlzással – szinte épp az eltérő öltözködés, a különcködő viselkedés a megszokott. Éppen ezért meglepő az a fölfokozott izgalom, az a valamiféle homályos félelmet sejtető ellenséges indulat, amelyet Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház új igazgatója első hivatalos sajtótájékoztatóján puszta megjelenésével bizonyos körökben okozott.

csaba

  Sokkal jelentősebb ügy a Laborc–Portik-találkozó, mint azt hisszük, s mint amennyire az ügy visszhangja bent maradt a köztudatban, a fülekben. A titkosszolgálatok tisztjeit legalább három nagy hullámban bocsátották el állásukból 1989 óta, és attól a pillanattól kezdve ádáz ellenségként egy csapatba verődve súgnak-búgnak a mindenkori jobboldali hatalom ellen, adnak ki fontos adatokat, hol keletre, hol nyugatra. Mert az csak egy kérdés, hogy a Klubrádió legelfogultabb riporterei, rádiósai találkoztak rendszeresen Olli Rehnnel, Neelie Kroose-szal, Viviane Redinggel, sőt kimentek Stockholmba, Berlinbe, Párizsba fórumokat tartani, de az még csak egyoldalú információ lehetett volna, ha nem kaptak volna úgynevezett megbízható csatornákon megerősítő véleményeket. 

  Vagyis nemcsak az előző ciklusban tettek meg mindent, a szó szoros értelmében, a legátlátszóbbtól a legaljasabb tettekig, hanem még ebben a ciklusban is megteszik, főként nyugat felé, valószínűleg szervezetten, központi irányítással, mint a taxisblokád idején irányították az ellenállást a szélnek eresztett titkosszolgálati tisztek.

ajandok

Ezzel a különleges témával 2008-ban már foglalkoztunk „Az iskoláskori látásromlást megelőző kínai masszázs” címen. Azért különleges, mert minden kínai oktatási intézményben kötelező. Egyben újra aktuális, hogy foglalkozzunk vele, mivel mint azt a miniszterelnök úrhoz írt levelemben is említem, közösen „felvállalható” ennek terjesztése a magyar iskolákban is.

Az előző írásomban a masszázs technikájáról beszéltem elsősorban. Most a magyar tanulók vizsgálatával kapcsolatban kapott eredményességéről szeretnék beszámolni.

A rövid távú hatás értékelésére legjobbnak a látásélesség javulása mutatkozott. Azoknál, akik először végezték a masszázst, jelentősebb javulást mértünk, a statisztikai eredmény szignifikáns. Ennek alapján elmondható, hogy a gyerekek azonnali látásjavulással reagáltak az alig ötperces masszázsra.

  Kedves Vödrös Attila!
  Engedje meg, hogy így szólítsa egy 65 éves régi olvasója és nagy tisztelője. Önnek mondom el, ami elszomorít engem, mivel tudom, hogy félig-meddig felvidéki (vagy tán egészen az?), ismeri hát a felföldiek lelkét.
  Résztvevője voltam a Sárospatakról május 20-án induló Szent Erzsébet-zarándoklatnak, mely 24-én, pénteken este ért Kassára, és a velünk gyalogló füzéri atya szentmisét mutatott be a dómban.

  Rácz Sándornak, az 1956-os Nagybudapesti Központi Munkástanács elnökének május 24-i temetésén régi bajtársként én is részt vettem a Szent István-bazilikában megtartott gyászmisén is. 

  A gyászoló sokaság mise utáni kivonulását a kapuban nézve megakadt a szemem egy különös Árpád-sávos zászlón, amelyet egy hölgy vitt a menetben.
  Meglepődtem, és úgy éreztem, ez az igazi! A bazilika külső lépcsőin megszólítottam a zászló vivőjét, és tőle tudtam meg, hogy ezt Báti Márk budapesti grafikus alkotta, aki azóta már Máriapócson lakik.
  A napokban telefonon beszéltem vele, és a következőket tudtam meg, amit ezúton közzéteszek.
  Az Árpád-sáv és a hármas halom az apostoli kettős kereszttel együtt először I. Ulászló királyunk pénzérméjén szerepel, és ezt a jelképet csapatzászlóként a magyar király hadserege vitte a Fekete-tenger bulgáriai partján fekvő Várnába, a török ellen vívott 1444. évi csatába, tehát ez a hiteles magyar történelmi zászló „mindössze” 569 éves!

Balassa Zoltán

  Reisch Alfréd Sándor nemrégiben Kassán elhunyt politológus egyetemi tanárt a Zemplén megyei Hardicsán temettük május 21-én. Ez a falu egykor ruszin–magyar népességű volt, majd magyarrá vált, ma már csak néhány tucatnyi magyar lakosa van. Frédi itt érezte magát igazán otthon, mert élete úgy alakult, hogy bár sokat utazott, de sehol sem volt igazán otthon. Gyökértelen maradt.

  Ifj. Demes Tibor református lelkész háromnyelvű – magyar, szlovák, angol – istentisztelet keretében búcsúztatta az elhunytat. Gyermekei már csak angolul tudtak elbúcsúzni tőle. Frédi koporsóját a magyar és amerikai zászló díszítette. A temetőben körülötte néhány fejfa vigyázza majd örök álmát. Hazatalált.

  Ami azonban szomorúsággal töltött el, az a magyar sajtó nemtörődömsége. Jókai azt írta egyszer, hogy nagyjainkat csak haláluk után becsüljük meg. Úgy látszik, már ez sem igaz. Frédi 1995-ben települt Magyarországra. Kassán is gyakorta megfordult. Szerényen, szinte észrevétlenül élt közöttünk, de közben rendíthetetlenül dolgozott. Még halálos ágyán is diktált és keresztrejtvényt fejtett.

 

attila2013

E hasábokon már többször emlegettem, hogy vérbeli protestáns nagyanyám, Huszár Krisztina úgy tudta kimondani valakiről, hogy római katolikus, hogy az felért egy nyolc napon túl gyógyuló testi sértéssel… Ennek ellenére állítom, hogy hozzám, a természetesen szintén reformátushoz roppant közel áll Ferenc pápa. S gyanítom, nagymama is elégedetten olvasná az alábbi sorokat, ezeket a gondolatokat, hiszen sosem volt se kommunista, se liberális, vagyis hiszem: Orbán Viktorhoz is közel állna. Mondom ezt azért, mert a pápa és a miniszterelnök mintha azonos nézeteket vallana. Lássuk csak: „Bergoglio ezekben az időkben emelkedett az argentin egyház hierarchiájában. 2004-ben a püspöki konferencia elnöke lett. Irányvonala mérsékelt volt, a hatalomtól való távolságtartás és a szociális érzékenység jellemezte, amely tért hódított a konzervatív hagyományú egyházakban. Ez az áramlat Bergoglióval az élen élesen bírálta a 90-es évek neoliberalizmusát és az IMF receptjeit, amelyek mindig a legszegényebbek kárára törlesztették volna a külső adósságot.” Később ezt mondja: „Fontos lenne, hogy a különböző országok kormányai a munka kultúráját erősítsék a segélyezés kultúrája helyett. Igaz, hogy válsághelyzetben a segélyezésre is szükség van, de aztán munkahelyeket kell teremteni, mert nem győzöm hangoztatni, hogy a munka méltóságot ad.”

kondor

  A minap rég nem látott kollégámmal találkoztam. Közéleti ember, nem titok tehát a neve sem, Dömsödi Gábor hajdani rádiós, később televíziós munkatársról van szó. Ő a közszolgálat után a kereskedelmi televíziózásnál kötött ki, s a dolgok jelen állásából fakadóan anyagilag is jól járt. Mivel televíziót kis túlzással legfeljebb tízévenként nézek, kereskedelmi adót meg szinte soha, jogos volt a kérdés: mit csinálsz mostanában? – Abbahagytam a tévézést – szólt a válasz –, Nógrád megyébe költöztem, s most polgármester vagyok egy kicsi faluban.
  Ez a kis falu Bokor névre hallgat, méghozzá az Árpád-kor óta. A Cserhát dombjai között húzódik meg, lakják vagy százharmincan, többségük a földből él. A környéken meg tán azon is túl veterán traktortalálkozójáról, valamint a modellautók terepversenyéről ismert. Mindezt nem ennek a piciny községnek a népszerűsítéséért mondtam el, hanem azért, mert Gábor utolsó mondata megmaradt bennem: „Tudod, sosem gondoltam volna én, aki sok pénzt kerestem, hogy pénz nélkül is boldog lehetek. Most az vagyok.” Lám, a csillogó mókuskerékből is ki lehet szállni – ha a mókus nagyon akarja. Én meg kicsit szégyellem, hogy a változtatásnak ezt a képességét sosem feltételeztem volna róla.
  Tanulság? Nincs. Legfeljebb annyi, hogy az ember csodálatos változásokra képes. Segíts magadon, s az Isten is megsegít?

Szelestey László „égi” betyár lett

Idén töltötte be hetvenedik évét. Márciusban még a kórházi ágyról „szökött meg”, hogy előadást tartson a Magyar Műveltség Könyvtára rendezvényen. Ekkor már a gyomorműtéte előtt álló híres néprajzkutató, művészettörténész ebben az előadásában így vallott: „Olyan időket élünk: ha nem találjuk meg sürgősen egymást, nem lesz jövőnk!”
Betyárbarátsággal kötődtünk egymáshoz. Most pénteki elmenetele megerősítette bennem, hogy csak eszköz voltam élete utolsó napjáig, hogy tudatosabban készüljön fel az öröklétre.

Dr. Eőry Ajándok