18. évfolyam 4. szám 2013. április 1.

Csűrös Csilla

Reményekkel teli töprengés

Örökké derűsnek lenni, hinni, bízni és remélni a dolgok jobbra fordulását, életünk apró puzzle-darabkáinak kedvezõ elrendezõdését. Tudomást nem venni sok-sok igazságtalanságról, méltánytalanságról, értelmetlen, ártalmas vagy kevéssé tisztességes döntésrõl. Tudomásul venni az örök alkalmazkodók örök helyezkedését és örökös sikereit, az örökös harcot a kiszorítottsággal, a kiszolgáltatottsággal, az örökké vesztésre álló tisztes szándékot.

Nehéz. Nagyon nehéz.

Mert olykor fogytán a hit, apadóban a bizalom – és mégis, mégis reménykedni kell! Mert a józanész pontosan tudja, milyen nagy a tét… Hogy a „most vagy soha!” nem pusztán egy múltbéli fogadkozás megidézése, hanem nagyon is pontos létállapot-definíció. Hogy a cél vonzó, a stratégia pártolandó, a kivitelezõjét is csak támogatni, elismerni lehet heroikus harcában – ám a taktika fájdalmas, olykor hamis és elfogadhatatlan, és a percemberkék dáridója egyre hangosabb…

ovari-uj

Napjainkban érthető, hogy a  fülsértő csatazajban megjelentek a megbékélést, kiegyezést, együttműködést sürgető szelídebb hangok is. Nem csak a napi politikai háborúskodásba belefáradt, saját életük kihívásaival már-már reménytelenül küszködő, nyugalomra vágyó kisemberek jámbor óhaja ez; az efféle amúgy sem hangzik el messzire. Közismert írók, jeles művészek is megszólaltak e témában. Olyanok, akik egyenesen reménytelennek ítélik az úgymond kettészakított magyar társadalom jövőjét, ha – ahogyan fogalmaznak – mindkét fél nem tesz végre engedményeket. Bizonyos történelmi helyzetekben fokozottan érdemes odafigyelni arra, amit a többnyire alkatilag különösen érzékeny emberek úgynevezett sorskérdésekről mondanak; és hát ki vitatná, hogy most ilyen idők járnak. Nézzük tehát, hogy azok szava, akik – bízvást állíthatjuk – sokunk szívéből beszélnek, lehet-e ma más, mint írott malaszt.

Jóllehet, már az ország „kettészakadása” is kissé elnagyolt megfogalmazásnak tűnik – mert a balliberális tábor jóval kisebb, mint a nemzeti oldal; továbbá jelentős tömegeket nem érdekel a pártpolitika –, egy esetleges széles körű összefogásnak nem ez a fő akadálya.

csaba

A demokrácia népuralmat jelent. A demokrácia a legújabb korban együtt jár a népfelség fogalmával, a királyi felség helyett népfelség lett.
  A népfelség pedig azt jelenti, mindenkinek tudomásul kell vennie azt, amit a nép akar. Ha kétharmados a népakarat, akkor azt, hogy a nép gyakorlatilag teljhatalommal kívánja felruházni választottját. A teljhatalmat részben azzal a céllal adja választottja kezébe, hogy tűzzel-vassal járjon el azok ellen, akik magatartásukkal kiváltották a népharagot, akik tartósan viszszaéltek a nép bizalmával. És ezt is tudomásul kell venniük. Ha papolunk a népfelségről, akkor annak minden következményével számolniuk kell!
  Tehát nincs igaza Bibónak, mikor azt mondja, hogy demokratának lenni azt jelenti, hogy nem félni, ez csak a Rákosi-féle kék cédulás választásokkal győztes áldemokráciára és a hozzá hasonlókra igaz, valódi demokráciában azt jelenti, tudomásul venni a népakaratot. Igenis egy demokratának tudomásul kell vennie a nép akaratát.

d ob1

Érdekes áttűnés, hogy az 1920-as évek után a külföldre emigrált vörösproli és burzsuj értelmiség zöme ugyanúgy, még a lózungok szintjén is támadta hazáját, mint a 90-es évek módszerváltó szabad-liberális értelmisége. Kül- és belföldön egyaránt rágalmaz, az elveszített hatalom miatt gyűlölködik, a cél minden, az eszköz nem számít. A legitimizált hazaárulás prolongálva. Ez volna a szív felőli oldal? Soha ne kerüljön ez az ország, nem, nem soha a kezükbe! Ahhoz képest ott van. Mindenki tudja, de nem ildomos, egzisztenciálisan egyenesen hátrányos szólani róla, hogy a magyar nemzeti irodalom bujdoklásra van kényszerítve. Mert minden pénz, amellyel támogatni kéne, minden bel- és külföldi intézményrendszer még mindig és egyre jobban azok kezén van, akiknek ellenszenves és érdekei ellen való egy erkölcsi, eszmei magyar magára találás, amely az irodalomban befolyásoló erővel, tehát katartikusan megjelenhet.

És aki ennek a globalista, csak gazdasági hasznot néző kis csoportnak nem képes, nem akar megfelelni, az megy – kevés a kivétel – a süllyesztőbe.

Mal rik-ujKevés embernek mondtam eddig – nem is tudom, miért, talán eddig nem tulajdonítottam ennek különösebb jelentőséget –, hogy Dale Carnegie „Sikerkalauz, avagy hogy nyerjünk barátokat és befolyásoljuk az embereket” című bestseller könyvét vörös keményfedeles kötésben először munkásőrparancsnok rokonomtól kaptam meg. Úgy tizennyolc éves lehettem, 1985-öt írtunk talán. Ez volt az az év, amelyről Bogár Lászlótól tudom, hogy az MSZMP KB határozatot hozott arról, hogy Magyarországon be kell vezetni a kapitalizmust. Akik értették az idők szavát, sürgősen elkezdtek új módszereket tanulni az addigiak helyett.

A dicsőséges 133 nap vívmányainak szellemi örökösei kezdetben erőszakkal vették el az emberektől a vagyonukat, és vették azt „közös” használatba.

s ra-uj

Törvénybe iktatták a Magyar Művészeti Akadémiát, és tisztes költségvetést szavaztak meg a működéséhez. A Makovecz Imre megálmodta cél két évtizedes küzdelem után valóra vált. De a neheze most következik: a „tisztességes művészeti élet megteremtése”, a tagsági diplomákra írottak szerint.
  Érezzétek át a pillanat nagyságát! – nem véletlenül kezdte így Fekete György elnök rövid beszédét a diplomák átadásán, március 15-i ünnepségük után. A művészvilág a történelemben először kapott felhatalmazást, hogy sajátosan magyar nyelvezeten szóljon a magyar valóságról, és ez páratlan lehetőség. De felelősség is.

lantos

Magyarországon újra és újra bebizonyosodik, hogy nem az a fontos, ki milyen jó szakember, ki mennyire sokat tesz nemzetéért, mennyire jó művész, sportoló, mérnök, közgazdász vagy éppen újságíró. Magyarországon ma még mindig csak az a fontos, ki hogyan viszonyul a XX. századi történelem egy szeletéhez, és ennek folyományaként mára egy gondosan felépített ideológiai rendszerhez. Pedig senki számára nem kérdés az, hogy a múlt világégésének tragédiája minden magyart egyformán érint, itt mindenkinek, aki vállalja – ha vállalja – a nemzeti sorsközösséget, ugyanaz fáj. Ámde nem ez a lényeg, hiszen miből is élnének a történelem haszonélvezői? Szerintük aki a kitalált és oktrojált nemzetközi kánon elveinek megfelelően gondolkodik, értékrendjévé téve a „hivatalos tanokat”, az átmegy a rostán, annak jár az elismerés, a megbecsülés, a kitüntetés, a díj, akinek más a véleménye, vagy bizonyos kőbe vésett axiómákat meg mer kérdőjelezni, attól el kell határolódni, az elmebeteg, újnáci, zsebnyilas, az egyszerűen pfuj. Azzal már nem illik mutatkozni, azt már nem szabad behívni különféle tévé-, rádióműsorokba, egyenesen tilos állami elismerésben részesíteni, amennyire lehet, ki kell őt radírozni a közéletből.

Rajong a magyar alkotmányért egy skót újság. Üdítő kivétel „a huszonegyedik század erkölcsi sivatagában”, „egy örökségét és önállóságát visszakövetelő, civilizált nemzet szellemi terméke” – veszi védelmébe a Scotland on Sunday című lap szerkesztőségi kommentárban az alaptörvényt. Szerinte Európának példát kellene vennie erről a teljesítményről, ahelyett hogy „a politikai passzivitás és az erkölcsi relativizmus levében pácolódik”.
  „A huszonegyedik század erkölcsi sivatagában ijesztő lehet szembesülni a tradicionális értékek, a hazafiság és a szabadság ilyen drágakövével” – lelkesedik kommentárjában az újság, amely Brüsszelnek és Washingtonnak is ad egy jó tanácsot: tanulmányozzák egy kicsit a magyar történelmet, mielőtt felvállalnak egy ilyen „hiábavaló konfrontációt”.

balassa

Március 15-e közeledtével Kassán és környékén évek óta számos rendezvény zajlik. Így volt ez idén is. A sort a főkonzulátus kezdte március 14-én, majd a következő napon a Csemadok városi szervezete tartott megemlékezést. Hörcsik Richárd parlamenti képviselő viszont a hóhelyzet miatt nem tudott a közeli Sátoraljaújhelyről megérkezni, de a miskolci színészek sem. Tizenhatodikán a kassai köztemetőben koszorúztuk meg az egykori szereplők sírját. Vasárnap, 17-én a kassai református templomban ünnepeltünk, és Magyarbődön emlékeztünk az első kassai csatában (1848. december 11.) elesett és a hagyomány szerint itt eltemetett hősökre. Magyarbőd ma már csak nevében magyar. 1980-ban Kóka Rozália Sebő Ferenc és Halmos Béla társaságában ellátogatott a faluba, de itt a gyerekeknek le kellett fordítani a magyar meséket. Pedig a hagyomány szerint Bethlen Gábor székelyeket telepített ide. 1938-ban a falu asszonyai azért tüntettek, hogy csatolják őket Magyarországhoz. Emiatt a szlovák csendőrök brutálisan megverték őket. A félelem gyors asszimilációhoz vezetett. Pazderák Bertalan pedagógus akart ezen a kedvezőtlen helyzeten változtatni, de viszonylag korai halála ezt meggátolta. Pedig ő volt a temetőben felállított kopjafa és az ünnepség kezdeményezője.

ajandok

A keleti orvoslás hazai megismertetéséért. Ezt az indoklást (elismerést) tartottam a legértékesebbnek a kitüntetésemben. Hogy miért is?
  Először is az elfogulatlan hozzáállásért. A kínai orvoslást csak úgy lehet megismerni, megismertetni, ahogy én tettem. Idehívtam Magyarországra kínai orvosprofesszorokat, és megnyitottunk egy kínai rendelőt Budapesten. Mindezt még a rendszerváltás előtt, de annak küszöbén, 1989-ben. (Később kiderült, hogy egész Európában elsőként.)
  De nem az elsőség volt a lényeg, hanem az, hogy meghívottjaink, az önfeláldozóan ideutazó kínai szakemberek hazájukban is a legjobbaknak számítanak: egy akkori könyv adatai szerint benne voltak a legjobb háromszázban. Tehát a misszió 1989-ben elkezdődött. (Addig többnyire a bécsi, a leningrádi és a francia iskolák szerint művelték az akupunktúrát hazánkban.)

attila2013

Ha kedves Olvasóink közül valaki jártában-keltében – Rómában vagy a Vatikánban – találkozik Ferenc pápával, kérem, adják át üzenetem: Hont és Drégelypalánk között a Tsitári Máriánál imádkozom érte, éljen minél tovább erőben, egészségben!
  Legyen képes arra, hogy éveken át betölthesse szent hivatását azokért a szegényekért, akiket – mint arról egy korábbi beszédében említést tett – a Világbank, avagy a bankvilág tett tönkre, mint most a szerencsétlen ciprusiakat, akikre figyelmemet nemcsak ez a mindennap hallható hírözön keltette fel, hanem az a mocskos, Németországban készült, gyermekeknek szóló rajzfilm, amelyről még a magyar miniszterelnök is említést tett. A produkció alkotói szerint azért készült, hogy a figyelemmel tévéző német gyerekek nehogy görögösödjenek, ciprusiasodjanak, avagy magyarosodjanak…

kondor

Csodaszép kis könyvecskét vagy inkább füzetet kaptam Tatay Sándor író (1910–1991) lányától. „Bor mellé való” a címe, s egyetlen Tatay-novellácskát tartalmaz, ám az – mint ahogy a Ház a sziklák alatt és még számos csodálatos regénye a szerzőnek – gyönyörű. Ágota célja a szép kis füzet megjelentetésével az volt, hogy a badacsonyi borokat, melyeknek édesapja nagy tisztelője, sőt kicsiny, ház körüli szőlőjének művelése révén termelője is volt, az irodalom segítségével is népszerűsítse. Mert milyen jó ötlet, ha egy-egy szépen csomagolt badacsonyi palack mellé egy-egy Bor mellé való novella is jár, feltéve, ha a bortermelő gazda megérti a szándékot. A novella címe Bonifác, és a világért se mesélném el, miről szól, mert ezúttal nem ez a lényeg, s az a részlet, amelyet most belőle idemásolok, tartalmáról nem sokat árul el.

Szelestey László „égi” betyár lett

Idén töltötte be hetvenedik évét. Márciusban még a kórházi ágyról „szökött meg”, hogy előadást tartson a Magyar Műveltség Könyvtára rendezvényen. Ekkor már a gyomorműtéte előtt álló híres néprajzkutató, művészettörténész ebben az előadásában így vallott: „Olyan időket élünk: ha nem találjuk meg sürgősen egymást, nem lesz jövőnk!”
Betyárbarátsággal kötődtünk egymáshoz. Most pénteki elmenetele megerősítette bennem, hogy csak eszköz voltam élete utolsó napjáig, hogy tudatosabban készüljön fel az öröklétre.

Dr. Eőry Ajándok