Emlékeztesd erre gyermekedet!

Értékelés:
(0 szavazat)

gedai

Magyarország legtragikusabb korszakának mártírjaira emlékeztünk február 25-én, a kommunizmus áldozataira. A történelem sok kegyetlen évtizedet rótt az emberiségre, némelyike századokban mérhetõ. A kommunista korszaknál aligha volt kegyetlenebb. A Gulagot megjárt Szolzsenyicin (a magyar Rózsás János gulagi rabtársa) írta: „A kommunistáknál kártékonyabb embertípust még nem produkált a történelem. … Hataloméhségük, rombolási hajlamuk… elképzelhetetlen minden normális, azaz nem kommunista ember számára. A kommunista eltorzult lélek.” Õ mindig tudta, mert átélte, de – hogy tanúságtétel legyen – túlélte. A történelem hozzánk, magyarokhoz ritkán volt kegyes; az elmúlt fél évezredben biztosan nem. A XX. század pedig a legkegyetlenebb volt. Igaz, sokszor mi is bûnösök voltunk, vagyunk.

Az 1919-es vörösterror – elsõ ismerkedésünk a kommunizmussal – megtörténte nem volt törvényszerû.

Hagytuk, hogy 1867 után a szellemi életben eluralkodjon a nemzeti, keresztény értékrend elutasítása. Hagytuk, hogy az Országgyûlésben felülkerekedjenek a haza ellenségei, akik a vörösterrorba lökték az országot, Trianont elõkészítve megakadályozták határaink védelmét. A csonka országban kényszerpályára kerültünk. Meggyengülve nem állhattunk ellen sem a németeknek, sem a szovjeteknek. A jaltai sakktáblán bábuk voltunk; a magyar gyalogot a szovjet vezérhez lökték: újabb kommunizmus, de most lett ideje valamennyi nemzetpusztító tettére. Vezetõi – Moszkva helytartói –, a ’19 után Moszkvába menekült „magyar” kommunisták (akiknek csak neve és születési helye volt magyar), a hatalomba bevonva a II. világháború sértetteit, a magyarság elleni bosszúhadjáratuk során gazdaságunk gyarmati kiszolgálása mellett felszámolták nemzeti elitünket, kulákká minõsítve megtörték a nemzetfenntartó parasztságot, sokukat városokba proletarizálva. Értelmiségünk életerejét elvették. De talán a legnagyobb bûnük ifjúságunk máig ható megrontása volt. Tanáraink csak hamis történelmet, ateista ideológiát taníthattak. A keresztény egyházakat elzárták a társadalomtól, papjaikat – ha eleget tettek fogadalmuknak – bebörtönözték, internálták, vagy egyszerûen meggyilkolták.

 

 

Természetes, hogy egy szabadságban élt nemzet ezt nem tudta elviselni, de a terror miatt a legtöbben hallgattak. Ám voltak, akik hangot adtak a kommunizmus elutasításának, és voltak, akik tenni is akartak. Velük voltak telítve a börtönök. Ám 1956-ban a magyarság megmutatta, hogy milyen jövõt szeretne. Álmait azonban vérbe fojtotta a kommunizmus vezetõ ereje. A hatalmukat így visszakapott kommunisták megtorlása példátlan volt: akasztások és börtön… És kétszázezer hazafi elhagyta az országot.

Emlékszünk, emlékezünk és emlékeztetünk. 1956 mártírjai példaképeink kell hogy legyenek. Valamenynyien. Ha valakit név szerint említünk, az nem társait kívánja feledtetni, hanem a személyes megjelenítés tragikus varázsával kívánjuk a kommunizmus borzalmait érzékeltetni. Ha Tóth Ilonát említjük, akkor mögötte tudjuk orvosaink emberfeletti munkáját, mélységes humanizmusát, amellyel minden sebesültet gyógyítottak; legyen az hõs forradalmár vagy ávós gyilkos vagy a magyarság leverésére küldött szovjet katona.

Ha Mansfeld Pétert idézzük, akkor látjuk az ügyészek aljasságát, hogy mily sok emberre – gyerekre, felnõttre – követeltek halált, és a népbírák sorra küldték õket akasztófára.

Mégis külön meg kell emlékeznünk arról a fiatal áldozathozóról, aki tudatosan halált vállalt. „Szeretnék élni, de most szénné égett holttestemre van szüksége a hazának” – írta Bauer Sándor tizenhét éves tanuló. És 1969. január 22-én a Magyar Nemzeti Múzeum lépcsõjén a magyar zászlóval együtt felgyújtotta magát, hogy így tiltakozzon a kommunizmus ellen. Tudta, hogy tettének nem lesz forradalmi következménye, de áldozata a hazát szolgálta; visszaadta azt a becsületet, amelyet a fõváros 1957. május 1-jén eldobott. Február 25-én nem feledkezhettünk meg róla. (Sírjánál fiatalok és idõsek emlékeztek.)

És emlékeztetnünk kell az alig ismert, tudatosan elfeledtetett fiatal mártírra, aki szintén a legkegyetlenebb sorsot, a halált választotta, Moyzes Mártonra. Áldozata a kommunizmusnak, áldozata a magyarságot pusztító román embertelenségnek. Költõnek indult Kolozsváron, de már diákként több társával letartóztatták az 1956-os forradalmat dicsõítõ és kommunizmus elleni verseiért. Az ifjú költõ, hogy ne tudjon társai ellen vallani, cérnával levágta a nyelvét, amit a szekusok azonnal – minden érzéstelenítés nélkül – visszavarrtak. Hét év börtönre ítélték 1960-ban. Szabadulása után, 1970. február 13-án a kommunista párt brassói székháza elõtt felgyújtotta magát. A szekusok rávetették magukat, és elvitték. Minden orvosi ellátás nélkül május 15-ig szenvedett, ekkor halt bele égési sérüléseibe. Ki tudja ezt Európában? Ki tudja ezt Magyarországon? Még Erdélyben is kevesen. De mi ne feledjük el!

És nem szabad elfelednünk, hogy a kommunizmus Magyarországon sem szûnt meg 1990-ben, a múlt még a jelenben is itt van. Pártjuk neve ismét változott, de szemléletük, viszonyulásuk a demokráciához maradt, csak kendõzöttebben.

1956-ban gépfegyverrel lõtték halomra a tüntetõket, 2006-ban „csak” gumilövedékkel nyomorították meg a forradalmat ünneplõket. Õrájuk is emlékezzünk.

Napjainkban sokat halljuk: emlékezzünk, hogy ne ismétlõdhessenek meg a XX. század fasiszta, náci borzalmai. A kommunizmus borzalmairól alig esik szó. Auschwitz õrei nem kerülhették el a felelõsségre vonást. Helyes. De Recsk szadista ávósai miért élhetnek büntetlen jólétben? Mi, akik a kommunizmus testi-lelki gyötrelmeit kénytelenek voltunk elviselni, mindenkor emlékezzünk mártírjainkra, és ne csak a 301-es parcellában, hanem a szavazófülkékben is, hogy a kommunizmusnak ne legyen több áldozata.

 Dr. Gedai István

(A szerzõ a Magyar Nemzeti Múzeum nyugalmazott fõigazgatója)

Olvasás: 10909 alkalommal
Dr. Gedai István

E-mail Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

Legfrissebbek a szerzőtől: Dr. Gedai István

Szelestey László „égi” betyár lett

Idén töltötte be hetvenedik évét. Márciusban még a kórházi ágyról „szökött meg”, hogy előadást tartson a Magyar Műveltség Könyvtára rendezvényen. Ekkor már a gyomorműtéte előtt álló híres néprajzkutató, művészettörténész ebben az előadásában így vallott: „Olyan időket élünk: ha nem találjuk meg sürgősen egymást, nem lesz jövőnk!”
Betyárbarátsággal kötődtünk egymáshoz. Most pénteki elmenetele megerősítette bennem, hogy csak eszköz voltam élete utolsó napjáig, hogy tudatosabban készüljön fel az öröklétre.

Dr. Eőry Ajándok