A nyugtató hang

Értékelés:
(0 szavazat)

s ra-uj

  A magyarok emberségesek. A néhány generációs nagyvárosi lét még nem koptatta ki belőlünk nagy-, déd- vagy ükszüleink ösztöneit, akiknek többsége még falusi volt. A kisközösségekben mindenki szegről-végről rokon, s ha nem, hát szomszéd volt, és mint egy nagy családban, évszázadokon át megszokta, hogy figyel egymásra, és a kapcsolattartás ezer apróbb-nagyobb fortélyával szerez örömet a másiknak vagy enyhíti bánatát. Amit röviden emberségnek nevezhetünk.

  Szép példájával egy szürke pénteken találkoztunk, a 291-es hegyi járaton, amely egy csúcsforgalomban megszokott, fárasztó utazást változtatott derűs emlékké. A busz késett, tömött volt, és az egymásnak zsúfolódó utasok rosszkedvét egy ötödikesforma osztály fülsiketítő ricsaja fokozta. Míg egyszer csak megszólalt egy hang a mikrofonban.

 

 

  Közvetíteni kezdte, hogy merre járunk. Helyneveket és utcaneveket sorolt, majd a város belsejéhez közeledve érdekességekre hívta fel a figyelmet. Ha jobbra néztek, a szép fehér iskolát Kós Károly építette… Most az utcára értünk. Tudjátok, ki volt Rómer Flóris? Majd amikor a halkuló zsivajban nem jött válasz, magának válaszolta: nagy régész volt… Ha az első ablakon kinéztek, a Parlament kupoláját látjátok, hallatszott, és valóban: a két háztömb között felbukkant az Országház a ragyogó napsütésben. A látványtól elnémultak a gyerekek, de nem csak ők. Mi, akik évtizedek óta ezen a járaton utazunk, velük együtt nézelődtünk.

  Ettől kezdve a kiskamaszok az ülésekre feltérdelve, a nyakukat nyújtogatva forgatták a fejüket, és ismételték mosolygós áhítattal a hangot: ott a Margit híd, a Duna, a Margitsziget, ott a Parlament, a budai Vár, a Lánchíd… és így tovább, egészen a Nyugati pályaudvarig.

  Először azt hittem, hogy az osztályt kísérő fiatal tanár beszél a mikrofonba. De a befejezés másról árulkodott: „Önök a BKV BPO 710-es felségjelű járatán utaztak”

  A buszvezetőé volt a hang, mely a fővárosba látogató kiskunhalasi osztály kirándulására feltette a koronát. És ami felderítette a gyerekek, de a pesti utasok hangulatát is. Két fiatal tanáruk a végállomáson alig tudott a diákoktól hozzáférni a hang gazdájához, hogy köszönetet mondjanak. De szép gesztusát nem csak ezzel kívánták viszonozni. Mint kiderült, elkérték a nevét, hogy a BKV-nak is beszámoljanak emberségéről. Hadd írjam le: a buszvezetőt Kovács Sándornak hívják…

  Viselkedése csak egyike a biztató jeleknek, melyeket manapság tapasztalunk. Egy orvos, egy ügyintéző, egy rendőr emberséges bánásmódja után ruganyosabb léptekkel indulunk tovább, és egész nap jobban érezzük magunkat. Ugyanezt ezrek élhették át az árvíz sújtotta térségekben az elmúlt hetekben. Csak az a kérdés, hogy tanulunk-e ezeken a példákon. Hagyjuk-e felszínre törni a lelkünk mélyén lappangó emberséget, tudatosan törekszünk-e másokra figyelni és gesztusokat tenni? Tudunk-e magunk is példát mutatni, és ezzel honfitársaink emberségét is felszínre hozni? Mert ez a mi tőkénk. Úgy is mondhatnánk: a legértékesebb hungarikum, amely otthonos, derűs mindennapokat teremthet a mai pénzszűke világban is.


D. Veszelszky Sára

Olvasás: 12427 alkalommal
D. Veszelszky Sára

E-mail Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

Szelestey László „égi” betyár lett

Idén töltötte be hetvenedik évét. Márciusban még a kórházi ágyról „szökött meg”, hogy előadást tartson a Magyar Műveltség Könyvtára rendezvényen. Ekkor már a gyomorműtéte előtt álló híres néprajzkutató, művészettörténész ebben az előadásában így vallott: „Olyan időket élünk: ha nem találjuk meg sürgősen egymást, nem lesz jövőnk!”
Betyárbarátsággal kötődtünk egymáshoz. Most pénteki elmenetele megerősítette bennem, hogy csak eszköz voltam élete utolsó napjáig, hogy tudatosabban készüljön fel az öröklétre.

Dr. Eőry Ajándok