Gondolatok egy temetéskor

Értékelés:
(0 szavazat)

gedai

  Magyarország kormányzóhelyettese, az 1942. augusztus 20-án a fronton hősi halált halt Horthy István özvegye, gróf Edelsheim-Gyulai Ilona – ő csak Ilona asszonynak szólíttatta magát – 95 éves korában emigrációban meghalt. 2013. május 2-án temették el – az előző nap a budapesti Belvárosi templomban tartott katolikus szertartás szerinti búcsúztatás után – a Horthy család kenderesi sírboltjába. Ha a történelmi eseményeket a valóság, az örök erkölcsi érték szerint értékelhetnénk, akkor a legmagasabb állami protokoll illette volna a család utolsó, magyar érdekekért küzdő, történelmi szerepet játszó tagját. Ám a szertartás és temetés szerény állami protokoll részvételével történt. (Ugyanakkor az őt – és tevékenységét – tisztelők tömege búcsúztatta és kísérte utolsó útjára.)
  A sokkal méltóbb temetési körülmények elmaradása azt mutatja, hogy a kommunista diktatúra történelemhamisítása milyen mély gyökeret vert hazánkban. Állami vezetőink nem akarták vagy (magyarországi kommunista utód érdekpolitikusai által befolyásolt cohn-benditektől tartva) nem merték (?) jelenlétükkel utolsó lehetőségként megtisztelni nemzetünk özvegyét. Ez azért is fájdalmas, mert más ideológiát, történelemszemléletet képviselők által rendezett megemlékezéseken láttuk, látjuk államunk vezetőit… És sajnos ezt vonatkoztathatjuk keresztény egyházunk vezetőire is.

  A temetés ilyen körülményei okkal vetik fel azt a kérdést, hogy a kommunista diktatúra hatalmának formális elvesztése után közel negyed évszázaddal mikor mondhatjuk felszámoltnak a történelemhamisítás hatását. Hiszen még napjainkban is elhangzott a magyar Országgyűlésben, hogy Horthy Miklós kormányzó nem menthető fel az alól a vád alól, miszerint „nem védte meg állampolgárait”, utalva a zsidók 1944-es elhurcolására. E vád vagy a történelmi ismeretek hiányát mutatja, vagy (ki tudja, milyen érdekből) tudatos „csúsztatás”, pontosabban történelemhamisítás. Ma már ismertté vált (ki tudja, milyen érdekből agyonhallgatott) források bizonyítják Horthy Miklós politikájának egyrészt tisztességét, magyarok, köztük a zsidók érdekvédelmét, annak kísérletét, másrészt gyakran kétségbeejtő kényszerpályáját.

  A két világháború közötti, Horthy-korszaknak nevezett alig több mint két évtized mintaszerű demokrácia volt: legitim országgyűlés, kiváló és tisztakezű (!) politikusok, a miniszterelnökök (Bethlen István, Gömbös Gyula, Teleki Pál) kormányai a keresztény, nemzeti értékrend szerint kormányoztak. Magyarország minden polgárának egyenlő állampolgári jogai voltak. (Ellentétben az elcsatolt területeken maradt magyarokkal.) A trianoni országcsonkítás és ennek előírásai jelölték ki azt a kényszerpályát, amely külpolitikánkat (is) meghatározta. Az egyre fenyegetőbb német birodalom látszatintézkedésekre kényszerítette az országvezetést. Ezek voltak az úgynevezett zsidótörvények, amelyeket az Országgyűlés mindkét háza megszavazott (közöttük a főrendiház főrabbija is). Ezek a látszattörvények tették lehetővé a magyarországi és hozzánk menekült (!) zsidók biztonságát, minden intézményük szabad működését; a Nyilaskeresztes Párt vezérét (Szálasi Ferencet) börtönre ítélték. Ez a biztonság a zsidók számára 1944. március 19-ig tartott. Horthy ugyan még ezt követően is – a németek ellenében – hajlandó volt intézkedni (Koszorús Ferenc-akciók).
  A magyar társadalom (a németek által támogatott nyilasok kivételével) ellenezte a zsidók üldözését, és aki tehette, mentette a zsidókat, vállalva a veszélyt, bújtatta őket, köszönetet nem várva. Végül – októberben – a németek minden hatalmat a nyilasoknak adtak; Horthyt és családját elhurcolták, Miklós fiát – a hősi halált halt István testvérét koncentrációs táborba vitték.
  Erre a Horthy Miklósra mondják, hogy a németbarát, hogy fasiszta?!
  1944 után csak a hitleri eszmékkel és gyakorlattal vethető össze az a bosszú, amelyet a Moszkvából jött kommunista vezérek (Rosenfeld-
Rákosi, Singer-Gerő, Lőwy-Farkas, Weinberger-Vas, Csermanek-Kádár) valósítottak meg Magyarországon. Most szovjet gulágokra – megsemmisítő munkatáborokba – vittek zárt vagonokban magyar embereket, itthon pedig Eisenberger Benjamin (Péter Gábor) ÁVH-sai kegyetlenkedtek, mint a német SS-esek. A szadizmust, a koncentrációs tábort, a kegyetlenkedést nem lehet relativizálni, de egyik részről sem lehet abszolutizálni! Auschwitz és Gulag, Mauthausen és Recsk, SS és ÁVH – egyik sem volt sem jobb, sem rosszabb. Mindkettőt magyar állampolgárok szenvedték meg.
  A történelem fintora, hogy Magyarország bocsánatot kért a zsidóktól, akiket a németek elhurcoltak, majd Magyarország bocsánatot kért a németektől, akiket a kommunisták kitelepítettek. (Ne tévesszen meg senkit, hogy 1945-ben kisgazdapárti kormány volt; a hatalmat a kommunisták kezébe adták a szovjetek, úgy, ahogyan 1944-ben a nyilasok kezébe adták a németek.) De a „malenkij robotra” deportált, koncepciós perekkel kivégzett, bebörtönzött, kitelepített, megkínzott, meggyilkolt (Tito-partizánok) magyaroktól senki nem kért bocsánatot, és nem kaptak kárpótlást.
  Európa népeinek békés, alkotó együttéléséhez hozzátartozik (hozzátartozna) a XX. század mindkét embertelen ideológiájának elutasítása, elítélése, a történelemhamisítás felszámolása.
  Nekünk, mai magyaroknak most az a feladatunk, hogy keresztény, nemzeti értékrendünket újra uralkodó eszmévé tegyük, hogy magyar jövőnk legyen. Ehhez azonban nemzet kell! Múltismerettel, nemzettudattal rendelkező magyarság, amely vállalja és vallja múltjának értékeit.

Dr. Gedai István

(A szerző a Magyar Nemzeti Múzeum nyugalmazott főigazgatója)

Olvasás: 13175 alkalommal
Dr. Gedai István

E-mail Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

Legfrissebbek a szerzőtől: Dr. Gedai István

Tovább a kategóriában: « A civil erő Gyanúkampány »

Szelestey László „égi” betyár lett

Idén töltötte be hetvenedik évét. Márciusban még a kórházi ágyról „szökött meg”, hogy előadást tartson a Magyar Műveltség Könyvtára rendezvényen. Ekkor már a gyomorműtéte előtt álló híres néprajzkutató, művészettörténész ebben az előadásában így vallott: „Olyan időket élünk: ha nem találjuk meg sürgősen egymást, nem lesz jövőnk!”
Betyárbarátsággal kötődtünk egymáshoz. Most pénteki elmenetele megerősítette bennem, hogy csak eszköz voltam élete utolsó napjáig, hogy tudatosabban készüljön fel az öröklétre.

Dr. Eőry Ajándok