Kisebbségeink és kettős identitásuk

Értékelés:
(0 szavazat)

gedai

Magyarország állampolgárai között több nyelvi, etnikai kisebbség van, akik vallják kettős – magyar és kisebbségi – identitásukat. Mélyre nyúló történelmi okai vannak kisebbségeink viselkedésének. Az ő szerepükhöz és a mi elvárásainkhoz ismerni kell ezeket a történelmi okokat.

  Európa közepén, a Kárpát-medence páratlan természeti egységében a X. századig gyakran változott az uralmi helyzet. Kelták, szkíták, szarmaták, dákok, germán törzsek (gótok, gepidák, longobárdok), hunok birtokolták a Kárpát-medence egyes részeit; közben – egy ideig – római megszállás alatt. Elsőként – 567-ben – az avarok tudták a Kárpát-medence egészét birtokba venni. Rövid időre, mert 791–796 között Nagy Károly császár felszámolta az avar birodalmat; az agán kincstárát tizenöt társzekéren vitette el. Ezt követően egy évszázadra politikai vákuum volt a Kárpát-medencében. A politikai hatalmukat vesztett avarok közé szórványos szláv telepek ékelődtek, miközben a Dunántúlon frank, Erdélyben bolgár, a Felvidék nyugati részén pedig morva befolyás érvényesült.

  

  

  A IX–X. század fordulóján következett be a Kárpát-medence mai politikai helyzetének alapja: a magyar honfoglalás, a Kárpát-medence egészének birtokbavétele, amelynek véglegességét az agyonhallgatott 907-es pozsonyi győzelem, az Árpád vezette magyar sereg megsemmisítő diadala biztosította, amelyet a császár egyesített hadserege felett aratott. Ekkor született meg Európának az ezredfordulón királysággá vált új birodalma, Magyarország, amely a kor két szuperhatalma, a két császárság (német-római és bizánci) között egyedüliként tudott független, szuverén maradni 1920-ig a Kárpátok ívének határai között.
  Fél évezredig virágzott a magyar birodalom. Az új szuperhatalom, a török szultánság azonban megtörte erejét. Már a XIV. század végén megjelent déli határainkon, és másfél évszázados állandó harcok, győzelmek (Nándorfehérvár) és vereségek (Várna) után, 1526. augusztus 29-én Mohácsnál megsemmisítette a magyar király seregét. Országunk középső részét megszállta, Erdélyben tőle függő fejedelemség alakult, míg a nyugati és északi országrész Habsburg királyt választott. Azonban ő és utódai a megmaradt országrészt Európa védelmi vonalává süllyesztették; újabb másfél évszázadig országunk állandó hadszíntér lett, ami alatt vérzett – és elvérzett – a magyarság. Végvárak ostromaiban magyarok haltak hősi halált, településeink pusztulásában magyarok vesztek oda, magyar lakosságot hurcoltak el rabszolgáknak. Európa egy-egy keresztény uralkodója néha küldött némi segítséget, csupán annyit, hogy a török ne tudja átlépni nyugati határainkat. Mások – esetenkénti érdekük szerint – szövetkeztek a törökkel. A pápa imádkozott értünk.
  A XVII. század végére a török birodalom az állandó harcokban kifulladt. Utolsó kísérletét – Bécs ostromát – a lengyel király hiúsította meg. I. Lipót császár (és magyar király) elérkezettnek látta az időt, hogy magyar királyságát visszafoglalja. Megtörtént, és 1699-ben a karlócai béke szentesítette Magyarország török uralmának végét. Európa ujjongott, a pápa hálaimát mondott, a császár triumfált, harangok zúgtak, Magyarország pedig romokban hevert a megtizedelt, nyomorban tengődő magyar lakossággal. A császár (és magyar király) hadijogon szerzett területként rendelkezve osztogatta híveinek a magyar földbirtokokat, mintha nem is választották volna magyar királlyá. A hajdani magyar birtokosoknak eredeti iratokkal kellett igazolniuk tulajdonjogukat, és a birtok értéke tíz százalékának megfizetésével.
  De százötven év pusztítása után hol voltak már a családi levéltárak, és hol volt annyi pénz?! Így új – túlnyomó többségében idegen eredetű – nagybirtokosság alakult, és kisnemesek sokasága süllyedt jobbágysorba. Az igazságtalanság „felszakította a nemes magyar nemzet sebeit” – írta II. Rákóczi Ferenc, és a török elleni háborút lezáró békekötés után mindössze négy évvel kitört a szabadságharc. Újabb nyolc év háború, pusztulás… És a szabadságharc elbukott.
  A birtokosok földjét művelni kellett. Népvándorlás-méretű betelepítés történt, főként német földről. A korábbi betelepülésekkel együtt – délen főként a török elől menekülő oláhokkal és rácokkal, északon tótokkal – Magyarország etnikai viszonyai teljesen átalakultak. A Mátyás kori, nyolcvan százalékban magyar anyanyelvű, négymillió lakosú Magyarország a Rákóczi-szabadságharcot követően három és fél millióra csökkent, és ennek is csupán a negyvenöt százaléka volt magyar anyanyelvű. Genocídium, nemzetgyilkosság.
  A betelepült, betelepített közösségek megőrizték (megőrizhették, mert a magyarság nem akarta erőszakkal magába olvasztani őket) nyelvi, vallási, etnikai hagyományaikat, sajátosságaikat, sőt uralkodói részről még segítették is őket; a császár (és magyar király) inkább bízott bennük, mint a magyarokban, Erdély fejedelme pedig keresztény uralkodói kötelességből állított iskolát az oláhoknak, fordíttatta le nyelvükre a Bibliát. A Kárpát-medencében így megtörtént az az etnikai átrendeződés, amely előrevetítette Trianont.
  A XIX. század első fele a magyar művelődés felemelkedésének, a reformkornak az időszaka volt: Kazinczy, Kölcsey, Széchenyi, Wesselényi, Fáy, Eötvös és társaik. De 1848. márciusi lángját, áprilisi törvényeit, szabadságunkért vívott harcainkat 1849 októbere, majd két évtizedes halálos csend követte, amit Deák Ferenc és társai törtek meg.
  Az 1867-es kiegyezés ugyan valóban nagy gazdasági fellendülést hozott, de a hagyományos magyar vezető réteg, a kisnemesség (a XIX. század elején megindult polgárosodás 1849-ben megtört; így a kiegyezéskor szinte nem volt magyar polgárság) a gazdasági változásokra nem volt felkészülve. Ennek következménye volt, hogy a gyorsan kapitalizálódó magyar gazdaság újonnan betelepülő idegenek – németek és az egykor egyenjogúsított zsidóság – kezébe került (bankok, iparvállalatok, kereskedelem, birtokbérlők stb.). Ezzel egy időben a Kárpátok ívén kívül olyan államok alakultak, amelyek Magyarország kisebbségeivel azonos nyelvűek voltak. Ezek a kisebbségek pedig létszámukban voltak olyan jelentősek, hogy „anyaországukhoz” történő csatlakozási szándékuk – kívülről „anyaállamuk”, belülről gyakran az uralkodó és környezete által segítve – megállíthatatlan volt. A kisebbségek elszakadási törekvései és gazdaságunk idegen vezetése mellett, részben ezzel összefüggően megindult egy olyan liberalizálódás (a szabadkőművességgel), amely már nem a XIX. század eleji nemzeti szellemű volt. Mindezek után az elvesztett világháború, de főleg a még ütőképes hadsereget is feloszlató, szétzüllesztő „patkánylázadás” következménye volt Trianon, Magyarország „Csonka-Magyarországgá” válása.
  A rablóbéke Magyarország természetes ellenségeivé tette az országunk területéből részesülő környező államokat, új államalakulatokat (Csehszlovákia, Jugoszlávia, Románia, Ausztria), őket pedig egymással természetes szövetségesekké. Az elcsatolt területek magyar őslakossága ellen azonnal megindult az új nemzetállamokba való erőszakos beolvasztás, mindazon jogok megtagadása tőlük, amelyeket ők, mint Magyarország bármekkora kisebbségei, nemzetiségei, a magyarságtól évszázadokon át megkaptak. Genocídium, nemzetgyilkosság.
  A II. világháborút megelőző két bécsi döntés a meghatározó többségű magyar lakosságú területek egy részét visszacsatolta. Ez a boldoggá tett magyar lakosság pedig – keresztény erkölcséről tanúságot téve – nem torolta meg a két évtized alatt elszenvedett súlyos sérelmeket.
  A II. világháborút lezáró párizsi béke azonban – mások bűneiért – ismét Magyarországot büntette. A régi rablók új utódai pedig néhány évnyi, magyarokkal szembeni, borzalmas kegyetlenséggel párosuló tömeggyilkosságok (Erdély, de különösen a délvidéki Tito-partizánok) és áttelepítések (Csehszlovákiában a szudétanémetek helyére, másokat Magyarországra lakosságcsere címen) után mindenhol folytatták a Trianont követő jogtalanságokat. Folytatták és folytatják. Genocídium, nemzetgyilkosság.
  Bár a trianoni ítélet szerint addigi nemzetiségeink nagyobb része az utódállamokhoz került, maradtak kisebbségek a jelenlegi Magyarországon is: románok, szlovákok, szerbek, németek (sokukat ugyan 1945 után Németországba telepítették), valamint más történelmi körülmények között betelepült örmények, zsidók, cigányok. (Utóbbiakat újabban romáknak kell mondani, de Magyarországon hagyományos a cigány megnevezés, és emögött nincs és nem volt sértő vagy megalázó szándék.) A magyar társadalom egyetlen kisebbséget sem diszkriminált, természetesnek vette és veszi, hogy minden kisebbséget ugyanolyan jogok illetnek meg, mint a többségi magyarságot. Így kisebbségeink őrzik nyelvüket, hagyományaikat, szervezeteik, iskoláik, templomaik vannak, amelyek ellen soha nem volt semmiféle atrocitás. Ismétlem, kisebbségeink hangoztatják kettős identitásukat: a kisebbségi közösségét és a magyart. Ezért (is) a magyar társadalom elvárja (elvárná), hogy kisebbségeink az „anyaországukban” élő magyar kisebbségek jogfosztottsága ellen tiltakozzanak. Szentendre virágzó szerb közössége miért nem emeli fel szavát a Délvidék (Vajdaság) magyarjainak sorozatos bántalmazása, a magyar emlékjelek rombolása, meggyalázása ellen, az 1944–45-ös kegyetlenségek, gyilkosságok magyar áldozataira való emlékezés lehetősége érdekében? Békés megye románjai miért nem követelnek Bukaresttől a románokkal egyenlő jogokat, intézkedéseket az erdélyi magyarságnak és intézményeinek? A Baranyában és a Pilis településein élő tótok (szlovákok) miért nem követelik a Szlovákiában élő magyarok számára a magyar identitás gyakorolhatóságát? Örményeink miért nem közvetítettek a miatt a konfliktus miatt, amely az azerbajdzsáni gyilkos átadása miatt tört ki hazánk és Örményország között? A Burgenlanddá átnevezett Nyugat-Magyarországon miért nem lehet magyar szót hallani, és kinek fáj ez? De leginkább: hol van a magyar zsidóság magyar identitása? Miért tűrik, sőt táplálják, hogy világszerte antiszemitának mondják azt a magyarságot, amelynek fővárosában van Közép-Európa legnagyobb zsinagógája, és a világörökséggé minősített belvárosi zsidó negyedben valamennyi zsidó felekezetnek van zsinagógája? Van rabbiképző intézet, zsidó felekezeti iskola, kórház, nemzetközi zsidó programokat (rendszeres zenei fesztivál) rendeznek, jelentős szerepük van a médiában és a közéletben; hol van itt az antiszemitizmus? Miért nem tiltakoznak az ellen a történelemhamisítás ellen, hogy a németek által megszállt, függetlenségét vesztett Magyarországot felelőssé teszik a magyar zsidók pusztításáért? Amikor Közép-Európában Magyarországon volt (1944. március 19-ig, a német megszállásig) az egyetlen biztos helye a zsidóságnak; üldözésükkor magyar családok ezrei (közöttük e cikk szerzőjének szülei) mentették, bújtatták őket. Fasisztázzák azt a Horthy Miklóst, aki – amíg tudta – védte őket, és őt magát is elhurcolták a németek. Miért engedi ezt most a magyar zsidóság? Pedig az emigrációban az amerikai zsidóság támogatta őt; kenderesi újratemetésekor pedig az egyik koszorú szalagján „A hálás zsidóság” felirat volt olvasható. A II. világháborúban (és azt követően) a magyarság is sokat szenvedett a német, majd a szovjet megszállás alatt. Dachauban nemcsak zsidók, hanem magyarok is voltak… És százezres nagyságrendű azoknak a száma, akiket szovjet munkatáborokba vittek „malenkij robotra” a Gulagra. Ők nem, vagy még jelképesnek sem mondható kártérítést kaptak, szemben a zsidóság jelentős, folyamatos, a magyarságot megterhelő kártérítésével. Hol van a magyar zsidóság magyar identitása? És hol van a magyar cigányság magyar identitása? A magyarság sokat tesz a magyar cigányság beilleszkedéséért. De miért nem tiltakoznak, amikor a magyarságot a cigányság sorsa miatt raszszistázták? Miért nem azonosulnak azokkal a romániai cigányokkal, akik a marosvásárhelyi magyarságot megtámadó románok ellen „ne féljetek, magyarok, jönnek a cigányok!” jelszóval mentették meg a magyarokat?
  A „miért” és a „miért nem” kérdések sora összegezhető egyetlen kérdésben: hol van a magyar kisebbségek magyar identitása?

Dr. Gedai István

Olvasás: 9716 alkalommal
Dr. Gedai István

E-mail Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

Legfrissebbek a szerzőtől: Dr. Gedai István

Szelestey László „égi” betyár lett

Idén töltötte be hetvenedik évét. Márciusban még a kórházi ágyról „szökött meg”, hogy előadást tartson a Magyar Műveltség Könyvtára rendezvényen. Ekkor már a gyomorműtéte előtt álló híres néprajzkutató, művészettörténész ebben az előadásában így vallott: „Olyan időket élünk: ha nem találjuk meg sürgősen egymást, nem lesz jövőnk!”
Betyárbarátsággal kötődtünk egymáshoz. Most pénteki elmenetele megerősítette bennem, hogy csak eszköz voltam élete utolsó napjáig, hogy tudatosabban készüljön fel az öröklétre.

Dr. Eőry Ajándok