Itt élni érdemes

Értékelés:
(1 szavazat)

csabaIgaz, hogy nagyon sokan keresnek boldogulást külföldön, igaz, hogy a legjobb szakembereink. Igaz, hogy az Egyesült Államok egész történelmének legkülönbb bevándorlóit az ’56-os magyar menekülõk adták, de mégis élünk. Az is igaz, „Isten csodája, hogy még áll hazánk”. Miért van az, hogy kétszáz éve csak temetkezünk? Kétszáz éve lassan, hogy „a sírt, hol nemzet süllyed el”, vizionáljuk szenvedésben kéjelgõ önmagunknak. Miért van az, hogy az ország egyik, szerencsére kisebbik fele azon örvendezik naponta, hogy mennyien mentek ki Nyugatra szerencsét próbálni?
Miért nem mondják, pedig tudják, hogy már több mint tízezer olasz él közöttünk? És azt mondják, azért, mert itt jobb élni. Pontosan nem tudják, mi a jobb, csak jobb. Én tudom, a magyar közösség magyar levegõje, hogy itt átjöhet egy csipet sóért, itt ha bejön, megkínálják egy kávéval, egy pohár borral, egy csöpp pálinkával, ugyanakkor kulturált, együtt érzõ, öntudatos a szomszéd, akivel lehet beszélgetni, akinek az ítélete Istenrõl, emberrõl, Európáról figyelemre méltó.

De folytatom, hasonló számban élnek közöttünk végleg idetelepedni szándékozó franciák, soviniszta franciák, és nekik is itt jobb élni, de angolok, sõt amerikaiak is, akik imádják a magyar levegõt, a magyar légkört. Hollandok vannak a legtöbben, számuk harmincezerre tehetõ.

 

Õk, mint az osztrákok, németek, nyugdíjas éveiket szeretnék leélni itt, a békebeli hangulatú Magyarországon.

A délvidéki Verbászról Titóék által kitelepített, magyar anyától és sváb apától származó szomszédom azt mondja: kint jobban keresek, de nem jók a napjaim, csak a pénzemet számolom, de az nem élet, viszont rabja vagyok, és odakint mindenki az.

Ezekkel a gondolatokkal engedjük útjára „céhlegényként” világlátásra induló lányainkat, fiainkat. Úgysem tudnak megmaradni. Az eddigi nagy magyar kivándorlási hullámok után a világégésekkel együtt járó mérhetetlen nyomor megakadályozta a visszavándorlást. Ebbe most talán nem szaladunk bele.

De miben különbözik az a világ, ami túl van a Lajtán, mert ne feledjék, ezer évig a Lajta volt a határfolyó. Reméljük, a magyar szellem, lelkiség határa a mai napig ott húzódik.

De mi ez a szellem, járjunk egy kicsit utána! Babits Mihály, akinek magyarságát senki sem vonja kétségbe, megtalálta az okot. Ezt írja:

„A magyarság lényege érdekel, az, ami sajátos és összetéveszthetetlen, ami mindentõl megkülönbözteti.

Faji vonás tehát? Nem éppen, vagy egyáltalán nem. Semmi esetre sem valami testi vagy törzsi jelleg, fizikailag örökölhetõ. Antropológiai kutatásokban nem remélek sokat megtudni abból, amit én keresek. Petõfi, aki nem is volt tiszta magyar faj, többet mond nekem erre nézve, mint az antropológusok koponyái. A magyarság, amelynek lényegét kérdezem, történelmi jelenség. S ahogy történelmileg kifejlõdött, nem testi, hanem szellemi jelenség. Az átöröklés, amely folytonosságát biztosítja, nem testi, hanem lelki.”

Olvassák el kétszer, többször is, mert ez egy csoda. Magyarnak lenni nem genetikai kérdés, a magyar egy, a történelem formálta szellemi jelenség. Babits itt nem fogalmazza meg, milyen jelenség, csak azt érezzük, hogy valami pozitív. Mi azonban tudjuk, hõsi érzés. Lovagkirályok és a hazáért bármikor halni kész õseink formálták ezt a szellemi teremtményt, a magyarságot.

Nemcsak asszonyát, házát, gyerekeit a pogánytól védelmezõ szellemi teremtmény, hanem Krisztus hitéért is életét feláldozó hõsi õsök szellemi teremtménye. Zrínyi Miklós minden mérlegelõ értelmen túli hõsi valósága az, ami minden magyar szellemû nemzedék számára kötelezõ azóta is. Nekünk valóság volt a XIX. század végén, amit Nitzschének és Wagnernek történelmi mélységekbõl kellett elõkotornia, mi, hála õseinknek, lovagvilágban élünk a XX. században is, sõt a XXI.-ben is. Ez a szellem lényegül át a lélekbe, de minden gyerek lelkébe, az egyszerû emberektõl az egyetemi tanárokig, ez a babitsi lelki magyarság. Ez tartja össze közösségünket. Ez tart össze a lengyelekkel is, õk is lovagkirályok vezette hõsi nép. Ezért jönnek március 15-én ismét velünk ünnepelni a hõsiességet, hõsi elõdeinket, és hogy bátorítsanak, mint a mai Európa egyetlen lovagi erényeket mutató népét, és azt, aki feltámasztotta bennünk õsi erényeinket.

Ez a lelki-szellemi közösség, ez a nem genetikai magyarság az, amit nem tudnak, csak éreznek idetelepülõ európai testvéreink. Ez a szellemi-lelki tulajdonság, ez a mai napig lovagmintájú magyar az, aki idegen, és mégsem az, akihez lehet csipet sóért, pár szóért bekopogtatni. Testvéri közösség, amelyhez jó tartozni. Azt mondják, hogy a nyelvünk az, ami összetart, ami befogad. Nem igaz. Ez a hõseivel együtt élõ szellemi-lelki közösség az, amelyiknek azután érdemes valóban rabul ejtõ, rettenetesen nehéz, de gyönyörû nyelvét megtanulni, ami azután valóban összetart. Csak az ok, okozat más.

Keletrõl jöttünk, megmaradtunk, hõsi múltunknak megfelelõ épület a Parlamentünk, létezik lelki-szellemi magyarságunk, és lovagokhoz illõen Európa rabló népeinek nem engedünk ma sem, ha lépten-nyomon megaláznak, akkor sem. Idegen rassz vagyunk Európa testében. Európa minden rasszizmust tilt, csak a magyarok ellen megnyilvánuló rasszizmust támogatja. A kollektív bûnösség fogalma valójában gyilkos rasszizmust takar, a legroszszabb rasszizmust, a kisebbségi érzésekbõl fakadó rasszizmust. Mert rasszizmus a Benes-dekrétumok életben tartása, rasszisták voltak Tito tömeggyilkos partizánjai, rasszizmus a délvidéki magyarverések sorozata és a védekezõk elleni szörnyû ítélet, raszszizmus Székelyföld megyéinek tervbe vett átszabása, a székely zászló õrült tiltása. Rasszizmus a magyarság alávaló, ázsiai múltjára való hivatkozás, rasszizmus a magyar történelem lekicsinylése. Csak ezt a rasszizmust támogatja az az Európa, mely nem tudta megbocsátani hõsi népünknek ezeréves fennmaradását, s amely Trianonban feldarabolta a dicsõ magyar archiregnumot.

Ez a rasszista Európa fojtogatja gazdaságilag hazánkat. Ezért érezzük hõsi tettnek a gazdasági függetlenségért vívott harcunkat. Ez kovácsolja össze agyunk, lelkünk mélyén azt a nemzeti egységet, melyet hazaáruló ellenségeink nem értenek meg. Azon csodálkoznak nap mint nap, hogy ebben az országban, ahol minden rossz, miért nem csökken a kormánypártok népszerûsége. Nem tudják, mert nem élik meg, hogy kis hátrányokért kárpótol egy felemelõ érzés.

Jövevényeink persze ebbõl csak szomorúságot látnak, csak azt érzékelik. Nem értik õk sem, hogy ebben a különös, békebeli szellemi-lelki levegõt árasztó országban hogyan lehetnek enynyire boldogtalanok az emberek. Nagycsütörtöktõl Jézus is szenvedett, és mégis, mindenki számára örömöt, reményt adott. Befelé keserûség, szenvedés szüli a magyar önfeláldozást is, jövevényeink számára viszont jólesõ érzés, védelem.

Ez a mi örömhírünk. Itt érdemes élni, gyertek velünk, van fegyverünk, hõsi múltunk, öntudatos jelenünk és reményteli jövõnk.

 Vödrös Csaba

Olvasás: 11070 alkalommal
Vödrös Csaba

Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

Legfrissebbek a szerzőtől: Vödrös Csaba

Szelestey László „égi” betyár lett

Idén töltötte be hetvenedik évét. Márciusban még a kórházi ágyról „szökött meg”, hogy előadást tartson a Magyar Műveltség Könyvtára rendezvényen. Ekkor már a gyomorműtéte előtt álló híres néprajzkutató, művészettörténész ebben az előadásában így vallott: „Olyan időket élünk: ha nem találjuk meg sürgősen egymást, nem lesz jövőnk!”
Betyárbarátsággal kötődtünk egymáshoz. Most pénteki elmenetele megerősítette bennem, hogy csak eszköz voltam élete utolsó napjáig, hogy tudatosabban készüljön fel az öröklétre.

Dr. Eőry Ajándok