Hősök és antihősök

Értékelés:
(2 szavazat)

kondor

  Az, hogy egy Biszku Bélát csak a rendszerváltás huszonharmadik esztendejében lehetett bíróság elé állítani, mindent elmond a megváltozott társadalom változtathatatlanságáról. A dolog még érthető is lenne, ha Biszku, mint a háborús bűnösök, valahol Dél-Amerikában bujkált volna, de tudjuk, hogy itthon él, és egyáltalán nem rejtőzködött. A bűn persze mindig bűn, és büntetést érdemel, kivéve azt a furcsaságot, amely hazánkban is létezik, miszerint bizonyos bűncselekmények elévülnek, például Gyurcsány úr különös vagyonszerzési akciói. Mégis, enyhén szólva nevetséges, hogy a kilencven-akárhány éves Biszku most lett vádlott az 1956-os forradalom utáni embertelen megtorlások miatt, és bizton állítom, hogy ez sem a forradalom még élő hőseit, sem pedig az igazságtételre régóta áhítozó embereket nem nyugtatja meg. Sőt, azt is meggyőződéssel mondom, hogy az elszámoltatás elmaradását – legyen szó akár gazdasági, akár politikai ügyről – a tisztességes többség arculcsapásként éli meg.

  Mindenkinek, aki akár a legkisebb vezetői posztot töltötte-tölti is be, tudnia kell, vagy kellene, hogy amit az ember nem tesz meg az első időszakban, arra később már sokkal kevesebb lehetősége lesz, erkölcsileg pedig mindenképpen kár éri. Az idő – ez esetben a kairosz – tehát nagyon fontos. Olyan ez, mint a makarenkói pofon. Ha időben kapja a gyerek, hallatlan nagy pedagógiai haszna van. Ha viszont két hónap múlva oszt ki neki egy nyaklevest édesapja azért, mert korábban mondjuk szemtelen volt, semmit sem ér, sőt, a szülő tekintélye is csorbát szenved. Egyetértek tehát azokkal, akik elsősorban az Antall-érát hibáztatják a történelmi igazságtétel elmaradásáért, s ma már engem az sem érdekel, amit a suttogó propagandában mindig lehetett hallani, hogy valamiféle háttérhatalom megtiltotta neki.

  Ismerem persze azt a közmondást is, miszerint jobb későn, mint soha. Tényleg jobb, csakhogy az emberi lélek másképp működik. S nevezzék demagógiának, ha akarják, legtöbben azt mondják, ha nem fizetem be a gázfogyasztás díját, mert nincs miből, rám küldik a végrehajtót, ha meg valaki – mellesleg sokak egyetértésével, akik ráadásul már végérvényesen megúszták a felelősségre vonást – embert öl, ölet, élhet, mint hal a vízben. Hol itt az igazság, az arányosság? Nos, úgy tűnik, eltűnt Mátyás királlyal. S hogy miért tűnt el, azt is tudhatjuk. Végtére is a felülről levezényelt rendszerváltozás, éppen, mert felülről vezényelt volt, meghagyta a helyükön a kommunista-szocialista éra haszonélvezőit, néhány kivételtől eltekintve, vagy – ami még gyakoribb, és bizonyítható – azok gyermekeit ültette vezető pozícióba. Kívánható-e bárkitől, hogy anyját-apját maga ítélje el mindazért, amit a diktatúra alatt elkövetett? Nem kívánható. Nos, ezt tudták bizton a rendszerváltást háttérből vezénylő, később meg már a hatalmat is megkaparintó régiek, akiknek amúgy az ország kirablását is „köszönhetjük”. S még mielőtt bárki elfogultsággal vádolna, mondom, csaknem mindegyik parlamenti, politikai formációban szép számmal vannak ilyen felmenőkkel rendelkező emberek. Így aztán sok minden érthető, például az is, miért mindig a beszervezett ügynökökről, besúgókról esik szó, és sosem rabtartóikról, beszervezőikről. Maradtunk tehát következmények nélküli ország.
  Jó órában írom ezeket a sorokat az Új Idők olvasóinak. Október utolsó harmadában járunk, kezdődnek a forradalomra emlékező ünnepségek, bár ez így nem egészen pontos, hiszen a kettészakadt ország egyik fele (többnyire a gyilkosok leszármazottai) leginkább tüntetésre készülődik az országban tomboló Orbán-diktatúra ellen. Pár sorral feljebb azt írtam, mai napig következmények nélküli ország vagyunk. Félig-meddig visszavonom. Van következmény. Egy – az igazságban nem bízó – hitehagyott, kiábrándult nemzet.
  Mégis, lehet-e vajon valamit javítani az összképen? Antihősökkel ugyanis lelkeket felemelni, bizalmat, hitet adni az embereknek képtelenség. Legyen szó törökverő hőseinkről, 1948, 1956 szabadságharcában életüket feláldozó nemzettársainkról, amikor őket ünnepeljük, mindig kiderül, szükségünk van hősökre, akik példaképek lehetnek, akikre jó emlékezni, akiknek a sorsa irányt mutat és mércét ad. Elég, ha a két hete Egerben megrendezett egri vár napjának lelkes közönségére gondolunk, vagy az esztergomi magánalapítvány Szent István-díjának ünnepére, szívet melengető a résztvevők lelkesedése, tisztelete az ünnepeltek iránt, hívják őt Dobó Istvánnak vagy Halzl Józsefnek, aki kortársunk, s a felvidéki magyar ifjúságért végzett áldozatos munkájáért kapta meg az idei Szent István-díjat. A magyarok szeretnek őszintén örülni, mások sikerére is büszkének lenni, s ez nemes lélekre vall. Csakhogy ritkán tárjuk eléjük hőseink életét. Mikor ez a lap az olvasók kezébe kerül, már az ötvenhét évvel ezelőtti megtorlásra emlékezhetünk. A szovjet tankokra, a pufajkások hatalmának tombolására. Meg persze az áldozatokra. Köztük egy tiszta erkölcsű, szép, fiatal orvostanhallgató lányra, akinek a kálváriája kivégzéssel zárult. Tóth Ilonának hívták. Gyilkosnak akarták beállítani, de aztán, hála történészeink alapos munkájának, kiderülhetett, nem fogható rá gyilkosság. Sorsa, élete filmre kívánkozik. Szilágyi Andor filmrendező, aki a Mansfeld Péterről készített alkotást is jegyzi, évek óta próbálkozik rendkívül szépen megírt forgatókönyvével, hogy pénzt szerezzen egy Tóth Ilona-film elkészítésére. Nem sikerül neki. Méltatlan csatákat vív, miközben sok a drukkere, ám rendre elbukik. Vajon miért? Nemrégiben Schmidt Mária adott egy kitűnő interjút a Magyar Nemzetnek. Őt idézem. „Nálunk nem, vagy csak csekély számban készültek el azok a filmek, azok a könyvek, amelyek a diktatúra embertelen arcát bemutatták. Ahhoz, hogy az emberek figyelmét ráirányítsuk arra, hogy milyen szörnyű tragédiák, nehézségek és ugyanakkor hőstettek kellettek ahhoz, hogy valaki a diktatúra körülményei között meg tudja őrizni a tisztességét és méltóságát, szükség lenne filmekre, könyvekre, színdarabokra, zeneművekre, képzőművészeti alkotásokra.” S a riporter kérdésére, hogy miért nem készülnek ilyen alkotások, talán nincs rá igény, a Terror Háza főigazgatója így válaszolt: „Szerintem van rá igény. Bátorság kell ehhez a témához, és úgy látszik, a magyar művészek zöme még nem gyűjtött össze elegendő bátorságot.” Nos, Szilágyi Andorra visszautalva, ezek szerint ahhoz is bátorság kell, hogy egy bátor embert támogassanak.


Kondor Katalin


Olvasás: 13117 alkalommal
Kondor Katalin

Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

Legfrissebbek a szerzőtől: Kondor Katalin

Szelestey László „égi” betyár lett

Idén töltötte be hetvenedik évét. Márciusban még a kórházi ágyról „szökött meg”, hogy előadást tartson a Magyar Műveltség Könyvtára rendezvényen. Ekkor már a gyomorműtéte előtt álló híres néprajzkutató, művészettörténész ebben az előadásában így vallott: „Olyan időket élünk: ha nem találjuk meg sürgősen egymást, nem lesz jövőnk!”
Betyárbarátsággal kötődtünk egymáshoz. Most pénteki elmenetele megerősítette bennem, hogy csak eszköz voltam élete utolsó napjáig, hogy tudatosabban készüljön fel az öröklétre.

Dr. Eőry Ajándok