Együtt ünneplünk

Értékelés:
(0 szavazat)

Mal rik-uj

  Van egy jellegzetessége a magyar demokráciának: nem tudunk együtt ünnepelni. Látszólag.

  Úgy tűnik, mintha nem lenne az ünneplésben egység, de ez csak a felszín. A jó szándékú, normális és tisztességes többség ugyanis együtt ünnepel, a többség egységet akar, a többség nem szereti a széthúzást. A többségnek igenis közös akarata, közös elképzelése van a hazájáról, és mindenekelőtt szereti azt.
  Van viszont az országnak és egyúttal a nemzetnek egy olyan része, amelynek a tagjai nem az egységben érdekeltek, hanem a széthúzásban. Ez az érdek egy állandó kisebbségre jellemző, és csak rájuk. Ők a mai politikai ellenzék, a magukat demokratikusnak nevező baloldal tagjai. A baloldali politikai erők ebben az országban ugyanis mindig kisebbségben voltak még akkor is, amikor hatalmon voltak.

  Hatalomra szinte sosem a többség akaratából, hanem vagy csalásnak, vagy külső hatalomnak az erejéből tudtak kerülni, esetenként puszta erőszaknak vagy zűrzavaros időknek köszönhetően. 1919, 1948, 1956, 1994, 2002, 2006. Egyetlen évszám sem lóg ki ebből a sorból. Talán az 1994-es kétharmados szocialista választási győzelem igényelne némi magyarázatot, de az Antall-kormány bukása bele volt programozva a rendszerváltás és a privatizáció még az előző rendszer vezetői által kigondolt módszerébe.

  Az egypártrendszer „egy ünnep – egy rendezvény” módszere után látszólag a bőség zavarával küszködünk. Minden párt, pártocska, a semmiből előugrott – ne adj’ Isten Amerikából finanszírozott – civil vagy annak látszó szervezet manapság külön ünnepelhet. Miközben diktatúrát kiáltanak, ehhez is természetes joguk van. Lelkük rajta, saját érdekükben teszik. Állandó hallgatóságuk nem hallhat mástól más logika alapján közös dolgainkról, mint eddig tőlük.
  Kell az ellenségkép, kell az uszítás, a „más” nézőpont, mert kisebbségből kell megint megszerezni a hatalmat. Mindehhez nem kevesebbet kell elérniük annál, mintha 1849-ben Haynau és spiclijei akarták volna demokratikus választásokon győzelemre vezetni demokratikus pártjukat a Magyar Királyság Országgyűlésében. Bizony jól hangzott el Orbán Viktor miniszterelnök úr beszédében, hogy minden forradalomnak megvannak a maga hősei, de egyúttal megvannak a maga árulói is. Haynau rendszerét és az 1956-ot követő Kádár-rendszert éppúgy besúgók hada segítette működni, fennmaradni. Ezek az emberek sokszor pitiáner előnyökért eladták a lelküket, és miután ezt megtették, egyértelmű haszonélvezőként a rendszer fennmaradásának, annak bukása után pedig a rendszer restaurálásának lelkes híveivé váltak.
  Milyen érdekes a magyar „baloldal” hatalomért bejárt útja: előbb külső segítséggel a hatalom korlátlan birtokosai 1989-ig, később a privatizáció legnagyobb haszonélvezőiként vérmes kapitalistává válnak. Amikor egy kormány erőteljes szociális programot valósít meg, az állítólagos baloldal támadja őket, pedig csak egy telhetetlen kisebbség hatalmi ambíciójának esik áldozatul a baloldali politizálás. Kár.
  Szinte nem maradt ünnepünk, amit a pártok Magyarországon ne aktuálpolitikai céljaikra használnának. Külön jönnek össze, más a mondanivalójuk. Más 1848 hőseiről, más a világháborúk magyar hőseiről, más 1956 hőseiről, más a kisebbségi sorba lökött magyarok hősies helytállásáról, más a 2006-ban ünneplőkről. Külön jönnek össze, mert nem éreznek lelki közösséget velünk. Más az érdekük.
  Őszintén szólva tényleg nem tudom, hogy alapjaiban van-e valami közös közöttünk. Olvasom a HVG gennybe mártott tollú újságírójának, Tóta W. Árpádnak az ünnepről írt cikkét. „A miniszterelnök beszédét nézte, némán káromkodott már a látványától is, meg a tömeg láttán…” Tóta W. szerint ma az a hősies cselekedet, ha valakinek van bátorsága betörni egy nemzeti dohánybolt kirakatát.
  Talán nem is baj, hogy nem együtt ünnepelünk. Rémisztő lehet a Tóta-félék számára a tömeg, a normális tömeg, a kétharmadnyi többség. Rémisztő lehet annak a tudata, hogy nagyon-nagyon messze vannak az úgy vágyott hatalomtól. Bizony, nem néhány százat kell addig aludniuk – mint azt a cikkbeli „hős” édesapja reméli –, lehet, hogy több ezret.
  Remélem, ez elég hosszú idő lesz ahhoz, hogy a mai hétköznapi hősök, akiket a Tótához hasonló lelkivilágú gazemberek taszítottak nyomorba, addigra teljes öntudatra ébrednek, és a külön ünneplő társaságoknak nem marad hallgatóságuk. „…ahogy egy büszke, nagyra hivatott és rongyaiban is nagyszerű néphez illik… Dicsőség a hősöknek!”

Malárik Attila

Olvasás: 12820 alkalommal
Malárik Attila

Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

Legfrissebbek a szerzőtől: Malárik Attila

Tovább a kategóriában: Szívünkbe írva »

Szelestey László „égi” betyár lett

Idén töltötte be hetvenedik évét. Márciusban még a kórházi ágyról „szökött meg”, hogy előadást tartson a Magyar Műveltség Könyvtára rendezvényen. Ekkor már a gyomorműtéte előtt álló híres néprajzkutató, művészettörténész ebben az előadásában így vallott: „Olyan időket élünk: ha nem találjuk meg sürgősen egymást, nem lesz jövőnk!”
Betyárbarátsággal kötődtünk egymáshoz. Most pénteki elmenetele megerősítette bennem, hogy csak eszköz voltam élete utolsó napjáig, hogy tudatosabban készüljön fel az öröklétre.

Dr. Eőry Ajándok