Tükörcserepek XXV.

Értékelés:
(1 szavazat)

kondor

  Itt van ez az ároktői banda. Amelyről az utóbbi hónapokban azért zengedezett a sajtó, mert a bandatagok közül négyet – állítólag hatan vannak – hazaengedett a bíróság, ugyanis lejárt az előzetes letartóztatásuk időtartamára törvény szerint vonatkozó négy esztendő. (Magyarra fordítva: négy évnél hosszabb ideig nem lehet valakit előzetesben tartani, azaz ennyi idő alatt ha már ítélet nem született, legalább bírósági szakaszba kellett volna jutnia az ügynek.) A bíróság tehát késlekedett, a bűnözők meg hazavonultak, s az otthon melegében várták, mikor kegyeskedik a magyar igazságügy kitűzni a tárgyalást. Nos, ez megtörtént, miként a szeptember 11-i újságok hírül adták. És akkor megvilágosodtam, s kezdtem érteni, amit addig nem, miért is nem döntött ennyi idő alatt a bíróság. Olvasom ugyanis, hogy a banda egyetlen tagja sem vállalja magára a rablógyilkosság-sorozatot, amikor is idős embereket raboltak ki otthonukban, s kettőt közülük meg is öltek. A történtek alapján akár mindegyiket megölhették volna, életük a vak véletlenen múlt. S mert a kigyúrt, kopasz alakok a bírói kérdésekre hallgattak, hát nehéz a bíróság dolga.

  No de nézzük a bűnös mondatot! Nemigen ismerek olyan nőt, akinek rosszul esne, s kikérné magának, ha valaki szépnek tartja. Ez tehát nem sértő. Viszont kissé megijedtem, amikor belegondoltam, hányszor dicsértem meg jómagam nőt, férfit egyaránt, mondván neki, milyen jól néz ki, sőt, olyat is mondtam már, hogy szép. Szexista volnék? (Hol van itt a szex?) Nem. Csak van szépérzékem, és jó ránézni egy harmonikus külsejű emberre. A mondat másik fele, miszerint az elsőből nem következik egyenesen, hogy valaki okos is, egyszerű tényállítás. Valóban nem feltétlenül jár együtt a kettő. Az persze nem esik jól az embernek, ha nem tartják okosnak, csakhogy ehhez hasonló kijelentések a fentebb idézett, sokkal „becsületsértőbb” jelzőkkel együtt naponta elhangzanak a parlamenti és a parlamenten kívüli közbeszédben. Szóval szerintem álbotrányoktól hangos a közéletünk, s ennek jó volna már véget vetni. Tudom, attól, hogy ezt így gondolom, sokan azonnal rám süthetik: nem vagy politikailag korrekt. Hát nem vagyok. Nem bizony! A PC követelménye ugyanis egyre több tabut állít fel a közbeszédben, egyre több súlyos vagy zavaró tényt, jelenséget nem szabad nevén nevezni, ami roppant káros, mert segít elfedni, eljelentékteleníteni a bajt.

  Amúgy meg kíváncsi lennék, mit szólna a T. Ház, ha egy képviselőnő azt találná mondani valakinek: „Attól még, hogy ön férfi, nem gondolhatja, hogy mindenkinél okosabb.” Vajon lenne álbotrány? Mindebből azt a következtetést vonom le, hogy ebben az országban se szép nem lehet az ember, se okos.
*
  Leírok egy történetet. E-mailben érkezett hozzám „Az utolsó esély” címmel.
  „Az állatvásáron zajos összevisszaságban keveredett a kikiáltók harsogása és az áruba bocsátott állatok hangja. Csirkék, pulykák, malacok és birkák zsúfolódtak össze ketrecekben vagy egymás mellé kötve. A tömeg magával sodort, nem sok esélyem volt az állatokat közelről megtekinteni.
  Ekkor a tekintetem váratlanul a piactér szélén lehorgasztott fejjel álldogáló pej ló tekintetével találkozott.
  Átvágtam magam az embergyűrűn, hogy közelebbről szemügyre vehessem a lovat.
  Tíz nemes származású lipicai lovat tartok, a lovak iránti szeretetem határozza meg az egész életemet.
  A pejhez érve döbbenten láttam, hogy kivénhedt, öreg kanca áll előttem, amelyet az emberek még arra se méltatnak, hogy érdeklődjenek felőle. A lóból szinte áradt a szomorúság. Komoran meredt maga elé, szőre kopott, fénytelen volt, satnya izmai erőtlenségről árulkodtak, háta kiült, horpadt, lerítt róla, hogy egész életét kemény szolgálatban töltötte. Kantárját egy alacsony, sovány, kalapos ember szorongatta.
  – Nem adom drágán Szelént – szólított meg. – Már nincs rá szükségem, régen le kellett volna adnom a vágóhídra, de megszántam, ezért kihoztam a vásárra, gondoltam, talán elkel, s így elkerülheti a kegyetlen halált.
  A ló eközben homályos szemmel, de értelmes tekintettel nézett rám. Megsajnáltam, miközben tudtam, hogy nekem nincs szükségem egy vén, öreg gebére. A szívem viszont arra figyelmeztetett, hogy ha most továbbállok, a lónak az utolsó esélye is köddé válik. Hirtelen látni véltem, ahogyan a bekötött szemű ló fejére lesújt egy hatalmas erejű csapás, és a leterített állat kileheli a páráját.
  – Megveszem! – jelentettem ki olyan hévvel, hogy magam is elcsodálkoztam. Tudtam, nem sok hasznát veszem az öreg kancának, de rajtam ne múljon az a kis idő, ami még hátravan az életéből.
  Miután elengedtem a legelőn, a ló olyan könynyeden ügetett a magasra nyújtózkodó pipacsok között, mintha szárnyra akarna kelni. Vulkánként tört ki belőle a túláradó boldogság, ügetését hoszszú galoppozás követte. Nem egy öreg kancát láttam száguldozni a hatalmas mezőn, olyan volt, mintha egy kiscsikó vágtatna lelkesen, szabadon cikázva ide-oda.
  Szelént a legelő és a birtokot körülölelő pázsit egyaránt vonzotta. Bármilyen korán is keltem, Szelént mindig a legelőn találtam. Hetekig tartott, mire kinyomoztam, hogyan kerül a bezárt karámból a kék ég alá.
  Egyik hajnalon épp szénát akartam cserélni a lovak alatt, amikor megláttam, hogy Szelén puha, rózsaszín orrával addig bökdösi a karám reteszét, amíg odébb nem tolja. Döbbenten álltam, miközben Szelén meglökte az ajtót, és kisétált az istállóból. Teljesen önállósította magát.
  Míg a többi lovat mindennel el kellett látni, a vén pej teljes természetességgel mindenből kiszolgálta magát. Mindennap kiment a legelőre, tett néhány kört, majd visszasétált az istállóba, ott ivott, aztán körbejárta a házat, s időnként némi alma reményében bepillantott a konyhaablakon. Mikor számára idegen autó vagy ember közelítette meg a birtokot, fejét magasra emelte, és prüszkölve megrázta, így mutatva ki nemtetszését.
  Június tizennegyedikén – Szelénre bízva a birtokot – elmentem a birkavásárra. Későre járt már, amikor hazafelé menet a fekete pusztaságban egy apró, égő fénypontra lettem figyelmes. Amikor a birtok felé közeledtem, a sötétből hirtelen hatalmas fénycsóva emelkedett az ég felé. Őrült sebességre kapcsolva száguldottam, az úton kocsik sorakoztak egészen a házamig. Amint odaértem és kipattantam a kocsiból, megcsapott az égett fa szaga. Sűrű füstfátyol lengte be az istállót, amit a forró lángok már felemésztettek.
  – Ó, nem! – kiáltottam fel. – A lovaim, azok a csodálatos lovaim mind odavesztek?! – Térdre zuhantam, arcomat a kezembe temetve zokogtam tehetetlenségemben.
  Miután a tűzoltók eloltották a tüzet, elmentek, és lassan-lassan a szomszédaim is szétszéledtek. Egyedül maradtam a fájdalmammal.
  Elpusztultak a lovaim! A vemhes kancák és a meg nem született csikók! Nem tapossák lábaikkal többé a legelőt. Minden odaveszett, mindent felemésztett a tűz.   Nem maradt semmim, csak a mérhetetlen fájdalom.
  Kínlódva felálltam, úgy éreztem, nem tudom tovább nézni a porig égett istállót, amelyben a hamu alatt fekszenek a lovaim.
  Mielőtt bementem, még egy utolsó pillantást vetettem lovaim sírhantjára, és ekkor a sötétből lassan kivált egy alak. Szelén volt, az öreg gebe. Odaszaladtam hozzá, megsimogattam hatalmas fejét.
  – Te egy igazi túlélő vagy, veled a forró lángnyelvek sem bánnak el – súgtam a fülébe, majd Szelént a küszöb előtt hagyva a szobámban az ágyra rogytam.
  Korán reggel ébredtem, szerettem volna álomnak hinni a tegnap történteket, de a valóság egy másodpercre sem engedte, hogy meg nem történtnek higgyem az egészet. A horizonton felbukkanó nap vörös ködöt vont az ég aljára, a gyenge sugarak megvilágították a hajnali dértől nedves füvet.
  – A képzelet játszik velem? – kérdeztem hangosan, amikor megpillantottam az északi legelőn a harmatos füvet legelő lipicai lovakat. Szívem a torkomban dobogott, kezem-lábam remegett, miközben feléjük futottam. Minden lovam hiánytalanul, épségben megvolt! Azt sem tudtam, melyiket öleljem előbb. Aztán megpillantottam Szelént, aki vágtatva rohant felém, lábai hangosan dobogtak a talajon. Sörényébe kapott a szél, testét lepelként fedte a korom.
  Ekkor döbbentem rá, hogy Szelén nyitotta ki az istállóban a félelemtől megbokrosodott lovaknak a reteszt.
  Megbabonázva néztem a vágtató lovat. Már tudtam, azzal, hogy Szelént megvettem, a világ legjobb üzletét kötöttem meg.”
  Elküldtem a történetet néhány barátomnak. Megkönnyezték. És azt kérdezték, ki találta ki. Már azt sem hiszik, hogy vannak csodák. Pedig vannak. Egyébként meg nem mindegy, hogy kitalálás vagy igaz történet? A meséket is kitalálja valaki. És mégis lélekemelők. S aki kitalálja, az jó ember. Ez a lényeg.


Kondor Katalin


Olvasás: 13749 alkalommal
Kondor Katalin

Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

Legfrissebbek a szerzőtől: Kondor Katalin

Tovább a kategóriában: « Ez a hazám

Szelestey László „égi” betyár lett

Idén töltötte be hetvenedik évét. Márciusban még a kórházi ágyról „szökött meg”, hogy előadást tartson a Magyar Műveltség Könyvtára rendezvényen. Ekkor már a gyomorműtéte előtt álló híres néprajzkutató, művészettörténész ebben az előadásában így vallott: „Olyan időket élünk: ha nem találjuk meg sürgősen egymást, nem lesz jövőnk!”
Betyárbarátsággal kötődtünk egymáshoz. Most pénteki elmenetele megerősítette bennem, hogy csak eszköz voltam élete utolsó napjáig, hogy tudatosabban készüljön fel az öröklétre.

Dr. Eőry Ajándok