Balliberális ruhafóbia

Értékelés:
(1 szavazat)

ovari-uj

Nem a ruha teszi az embert – mondogatjuk gyakorta –, esetleg Karinthyval befejezve: „hanem az ember teszi a ruhát, a zaciba.” Márai Sándor Füves könyvében „Az öltözködésről” címszó alatt mindössze egyetlen rövid mondatot tartott érdemesnek papírra vetni: „Az öltözködéssel egyáltalán nem kell törődni.” Így vagy úgy persze sok mindenről árulkodik öltözet és viselője. Manapság például valóságos kultusza van ugyan az egyediségnek, az ilyen-olyan módon kifejezett másságnak; mégis egyre egyformábbnak tűnnek az emberek. Az egy méretben olcsóbban gyártható, de állítható pántja miatt bármely fejformához megfelelő baseballsapka mintájára a hasonlóan gazdaságos megoldásokkal fokról fokra egységesíteni próbálják nemcsak a külsőnket, de a gondolkodásmódunkat is.

Kivételek természetesen mindig vannak. A művészvilágban mondjuk – kis túlzással – szinte épp az eltérő öltözködés, a különcködő viselkedés a megszokott. Éppen ezért meglepő az a fölfokozott izgalom, az a valamiféle homályos félelmet sejtető ellenséges indulat, amelyet Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház új igazgatója első hivatalos sajtótájékoztatóján puszta megjelenésével bizonyos körökben okozott.

  Egy teljes szerkesztőségi cikkben gúnyolódtak és háborogtak emiatt a Magyar Narancsban azok, akik amúgy progresszívnek, a sokszínűség híveinek és persze nagyon-nagyon demokratikusnak tartják mind az olvasóikat, mind magát a lapot.

  A cikkben egyébként sok minden van összehányva, akár egy – legyünk stílusosak – turkálóban. Mielőtt a tárgyra térnének, a dolgozatban természetesen gyorsan letudják a Vidnyánszky esetében kötelező gyakorlatot: „a közismert körülmények közt kinevezett igazgató” – írják, és nyilván a politikai hátszélre utalnak. Jogosan. Csak hát efféle segítsége annak idején Alföldi Róbertnek is volt; ám az ő kinevezésének körülményeire persze nem emlékeztetik az olvasót. Nem ismertetik a teljes, mára összeállt színtársulatot se. „Jött Eperjes és még néhány fideszes kabalafigura” – szerintük ennyi a lényeg. Holott nemcsak az újonnan érkezettek meg a nagy hírveréssel távozók névsora tanulságos, de az is, kik maradtak a Nemzetiben a „botrány” után is, és mivel indokolták döntésüket. Még egy-két sanda célzás az új direktor szakmai képességeire, aztán rátérnek a „jelmezére”. Az általa mostanában hordott, kétségkívül sajátos viselet leírásakor a lap elengedi magát rendesen. A humorosnak szánt sablonok: a havasi pásztorlegény-öltözet, a virtigli népfi, a búsuló juhász, a pitykés mellényes lajbi, a juhászmente fölemlegetése után eljutnak Vidnyánszky leműparasztozásáig, sőt tovább is. Képbe hozva az egész „népiesch kacabajkát”; a „Bocskaiba vagy atillába, vagy mi a ménkűbe” öltözött Csurkát, végül a „lajbis, bő gatyás” Budaházyt.
  Helyben vagyunk. Milyen meglepő, hogy a sajtótájékoztatón el sem hangzott például a lehetséges szerzők közt Gárdonyi Géza, Fazekas Mihály vagy Nyirő József neve – sorolja a Narancs tettetett csodálkozással. Mi viszont egy cseppet se csodálkozunk az efféle meglepődésen. Vidnyánszky ugyan valóban nem hozta szóba ez utóbbiakat, de lám, megtette helyette a lap. Így mégiscsak sikerült egybemosni őket és Csurkát Budaházyval, no meg a szélsőjobbal. A szélsőjobbot pedig a lajbis Vidnyánszkyval. Így kerek.
  A külsőségeknél maradva. Természetesen az öltözködésnek – kiváltképp közszereplők esetében – üzenetértéke (is) van. Ízlés dolga, ki hogyan jelenik meg a nyilvánosság előtt. Bármilyen ügy hitelességét erősítheti vagy gyöngítheti az, hogy képviselője saját személyiségét mivel óhajtja hangsúlyosabbá tenni vagy épp háttérbe szorítani. Ám a lényeg végső soron mindig, mindenkinél kizárólag munkájában, cselekedeteiben van. A Magyar Narancsnál most például abban, hogy a „semmi jót nem jelent Vidnyánszky jelmeze” gondolattal zárják szerkesztőségi cikküket. Mintha valamitől félnének.
  Tulajdonképpen félnek is; de nem önmagában az új igazgatóról és öltözékéről van itt már szó. Hanem arról a jókora ruháról, amelyet a balliberálisok 2010-ben kaptak a „kétharmadtól”. Arról, hogy egyre-másra kiderül: a többség, a vidéki magyarság dolgaiban ők legföljebb afféle szénalapátolói szinten szakértők. Tartanak attól is, hogy a jobboldali kultúra jeles képviselői, akiknek szerintük úgymond kilóg a kapa a szájukból, ne adj’ Isten az eddiginél méltóbb helyet kaphatnak a közgondolkodásban. Zavarja őket, hogy nemcsak a „Pesti Broadway” környékén vannak „jó helyek”, hanem időtálló értékeket teremtenek – ó, borzalom! – tájszólással beszélő magyarok is.
  De vajon miért kéne bárkinek Magyarországon viszolyognia az új Nemzetitől, a nemzeti viselettől vagy annak viselőitől? A magyar hagyományoktól? Hát nem egy nagy család vagyunk mindannyian? No persze nem lehetünk teljesen egyformák. Akadhatnak köztünk, akik – ki tudja, miért: a fóbia az fóbia – mégis idegenkednek mindettől. Nos, mivel demokráciában élünk, számukra is van tisztességes lehetőség arra, hogy jobban érezzék magukat ebben a hazában. Nem könnyű feladat, de a kitartás itt is eredményt hozhat. Szívós szorgalommal gyakorolniuk kell a klasszikus liberális erényeket; jobban tisztelniük a közélet jobboldali szereplőinek másságát, egyáltalán, több toleranciával, a multikultúrának kijáró nyitottsággal szemlélniük a körülöttük zajló eseményeket. Annál is inkább, mert az a darab, amely a „kis vidéki suttyó Orbán” rendezésében 2010 óta kisebb-nagyobb döccenőkkel megy, egyelőre úgy tűnik, hogy jó eséllyel 2014 után is műsoron marad.

Óvár I. Tamás

Olvasás: 10603 alkalommal
Óvár I. Tamás

Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

Legfrissebbek a szerzőtől: Óvár I. Tamás

Tovább a kategóriában: « Gyanúkampány Mi és az új világ »

Szelestey László „égi” betyár lett

Idén töltötte be hetvenedik évét. Márciusban még a kórházi ágyról „szökött meg”, hogy előadást tartson a Magyar Műveltség Könyvtára rendezvényen. Ekkor már a gyomorműtéte előtt álló híres néprajzkutató, művészettörténész ebben az előadásában így vallott: „Olyan időket élünk: ha nem találjuk meg sürgősen egymást, nem lesz jövőnk!”
Betyárbarátsággal kötődtünk egymáshoz. Most pénteki elmenetele megerősítette bennem, hogy csak eszköz voltam élete utolsó napjáig, hogy tudatosabban készüljön fel az öröklétre.

Dr. Eőry Ajándok