Hátravan a java

Értékelés:
(0 szavazat)

ovari-uj

Kevés dolog változott meg az úgynevezett rendszerváltozás óta annyira, mint a munka, illetve a hozzá kapcsolódó fogalmak. A valamikori kétkezi munka becsülete például – ritka kivételektől eltekintve – oda; még a szellemi tevékenységek egy része is a „talán nem erkölcsös, de jogszerű” kategóriába tartozik, esetleg akár a törvényesség határát súrolja. Tömegek kerültek – önhibájukon kívül – az utcára, gyakran mindenüket elveszítve. Akinek átlagos, hétköznapi munkája van ma, az fülét-farkát behúzva robotol tíz-tizenkét órát is – de gyakran így se keres annyit, hogy abból tisztességesen megélhessen. Csoda-e, ha a fiatalok közül sokan ma nem hivatástudattól, hanem inkább energiaitaltól, alkoholtól és drogtól fűtöttek? Immár nem egy-egy, képességeikre szabott foglalkozást, életpályát választanak maguknak, hanem lehetőleg valami divatos diplomát szerezve minél jobban fizető „állást” (pozíciót) szeretnének; szinte mindegy, mi legyen az.

  Minderre természetesen megvan a magyarázat. (Ha már itt tartunk: közismert, hogy – bármiről legyen is szó – egyre többen magyarázzák, „elemzik” – és nem csinálják ténylegesen a dolgokat.) Csakhogy az efféle eszmefuttatásokkal nem vagyunk kint a vízből: annak idején a „spontán privatizáció”, a balkézről szerzett „első milliók”, a bezárt gyárak/üzemek miatt százezerszám utcára kerültek és a reménytelen kényszervállalkozások ügyei sem voltak híján a „szakértői” indoklásoknak. Az „önszabályzó piacgazdaság” volt az egyik bűvös szókapcsolat, amelyet sűrűbben hallottunk ’89 után, mint előtte a „szocialista munkaverseny” nevű maszlagot. Ráadásul e két meglehetősen különböző, ám a társadalom minden gondjára-bajára egyformán jónak mondott csodaszert nálunk többnyire ugyanazok a „doktorok” ajánlották.
  Két évtized elég hosszú idő ahhoz, hogy egy, az állampárt által ugyan nemzedékekre eladósított, legyengített, önállótlanná tett társadalom ha nem is gyógyul meg teljesen, de azért kicsit erőre kapjon. Elegendő ahhoz, hogy az új recept előírásainak hatékonyságáról – például arról, hogy a kialakuló meggazdagodott „elit” pénze részben a társadalom szegény rétegeibe is „lecsurog” – megbizonyosodjon. Nos, elég csak futólag körülnéznünk ahhoz, hogy észrevegyük a sarlatánságot. A neoliberális piacgazdaság története Magyarországon erős túlzással is legföljebb félsiker. Kialakult ugyan egy dúsgazdag „elit” (a vagyonuk önmagában kevés ahhoz, hogy elhagyjuk az idézőjelet), viszont a szegények, „a rendszerváltás vesztesei” mára még szegényebbek lettek.
  Sajátos körülmények közé kerültünk, kétségtelen. Nem könnyű a válasz arra a kérdésre, hogy május elsején sok egyszerű ember mit is ünnepeljen. Elvesztett munkáját-e, vagy azt, amire hiába vágyik, úgysem kap már meg, mert alul- vagy túlképzett, gyakorlatlan vagy öreg. Mert „nem piacképes”. Netán ünnepelje azt az „elitet” (az egykori nómenklatúra-burzsoázia helyett), amely a szó klasszikus értelmében véve ugyan nem dolgozik, legföljebb virtuális munkát végez virtuális pénzzel – ám ebből ténylegesen meggazdagszik? (Lásd: míg ön pihen, a pénze dolgozik…)
  Ideje átadni a szót a téma szakértőinek. A Bolognai Egyetem több közgazdászprofesszora nemrég megjelent könyvében nem kevesebbet állít, mint azt: napjainkra olyannyira kiéleződtek világszerte a vagyoni különbségek, hogy ez a folyamat akár forradalmi eseményekhez is vezethet. Továbbá: kutatások által bizonyított tény, hogy hiába nő országos szinten a jövedelem; ha egyre kevesebb ember lesz egyre gazdagabb, és mind több a szegény, akkor bizony lefelé indul a „boldogságindex”. Az önérdek mindenáron való érvényesítése, a gátlástalan haszonszerzés neoliberális dogmája szemben áll a közjó elsődlegességét hirdető szemlélettel. Mindebben nem nehéz fölfedezni a keresztény egyházak tanításainak egyes elemeit. Talán az sem véletlen, hogy az új pápa kiemelt fontosságúnak tartja az imént érintett kérdéseket, és maga a Vatikán tett elsőként – természetesen a maga módján – az igazságosabb társadalom megteremtésének irányában példamutató lépéseket.
  Mit kezdhetünk mi, ezekkel az eddig kevés nyilvánosságot kapott közgazdaságtani/társadalomfilozófiai felismerésekkel? Mindenekelőtt próbáljuk meg ilyen szemüvegen keresztül vizsgálni napjaink belpolitikai eseményeit. Természetesen ekkor sem mondhatjuk, hogy a mai kormánypártok biztosan jól csinálnak mindent – sőt: biztos, hogy nem csinálnak mindent jól. Ám elkötelezettségük az új utak kereséséhez vitathatatlan. Azt is észrevehetjük, hogy a Fidesz–KDNP törekvése a mai formájában túlhaladottnak tekinthető neoliberális gazdaságpolitika fölváltására biztató hasonlóságot mutat a föntebb vázolt, nagy ívű, a terhek és javak igazságosabb elosztását célzó elképzelésekkel. Továbbá hogy a mai, úgynevezett demokratikus ellenzék főként éppen emiatt van bajban. Ideológiájuk várható bukásával kiváltságaiknak is vége szakadhat; jobb híján megint teli szájjal bizonygatják hát szociális érzékenységüket. Hiába: politikusként egyszer-kétszer megfordulni a damaszkuszi úton még csak-csak; de aki ingajáratban közlekedik rajta, az semmibe veszi a választókat.
  Mégis nagy hiba volna alábecsülni azokat az erőfeszítéseket, amelyek egy, a mainál élhetőbb világ lassú, lépésről lépésre történő kialakításához szükségesek. Nemcsak az ellenérdekeltek nyilvánvalóan óriási tiltakozása miatt, hanem annak okán is, hogy az eddig módszeresen egyéni önzésre szoktatott embereknek kell a közösségben való gondolkodást elsajátítaniuk, mégpedig a kormánypártokat minden eszközzel lejáratni, megbuktatni akaró balliberálisok „nyugati” szócsövek által többszörösen fölerősített hangzavarában. Mi is szóvá tesszük éa Fidesz–KDNP azon lépéseit, melyek eredményességében kételkedünk . Ám a kezdetektől a kormányra zúduló balliberális támadássorozat mára oly mértékben aránytalanná, betegesen torzzá vált, hogy annak már komoly társadalmi veszélyessége van. Ahhoz, hogy ezt minél több fásult, elbizonytalanodott ember is megértse, sok önzetlen munkát kell végeznie a nemzeti oldal minden egyes tagjának. Rokoni, baráti körben, ismerősök közt. Nyomtatott és internetes felületeken. Utcákon és tereken. Csak győzzük. Hogy győzhessünk – közösen.

Óvár I. Tamás

Olvasás: 10875 alkalommal
Óvár I. Tamás

Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

Legfrissebbek a szerzőtől: Óvár I. Tamás

Tovább a kategóriában: « Neveletlenek Egy életérzés szerepe »

Szelestey László „égi” betyár lett

Idén töltötte be hetvenedik évét. Márciusban még a kórházi ágyról „szökött meg”, hogy előadást tartson a Magyar Műveltség Könyvtára rendezvényen. Ekkor már a gyomorműtéte előtt álló híres néprajzkutató, művészettörténész ebben az előadásában így vallott: „Olyan időket élünk: ha nem találjuk meg sürgősen egymást, nem lesz jövőnk!”
Betyárbarátsággal kötődtünk egymáshoz. Most pénteki elmenetele megerősítette bennem, hogy csak eszköz voltam élete utolsó napjáig, hogy tudatosabban készüljön fel az öröklétre.

Dr. Eőry Ajándok