Tükörcserepek XX.

Értékelés:
(0 szavazat)

kondor

Csodaszép kis könyvecskét vagy inkább füzetet kaptam Tatay Sándor író (1910–1991) lányától. „Bor mellé való” a címe, s egyetlen Tatay-novellácskát tartalmaz, ám az – mint ahogy a Ház a sziklák alatt és még számos csodálatos regénye a szerzőnek – gyönyörű. Ágota célja a szép kis füzet megjelentetésével az volt, hogy a badacsonyi borokat, melyeknek édesapja nagy tisztelője, sőt kicsiny, ház körüli szőlőjének művelése révén termelője is volt, az irodalom segítségével is népszerűsítse. Mert milyen jó ötlet, ha egy-egy szépen csomagolt badacsonyi palack mellé egy-egy Bor mellé való novella is jár, feltéve, ha a bortermelő gazda megérti a szándékot. A novella címe Bonifác, és a világért se mesélném el, miről szól, mert ezúttal nem ez a lényeg, s az a részlet, amelyet most belőle idemásolok, tartalmáról nem sokat árul el.

 

Egy idős pap, aki Badacsony lankáira visszavonulva maga is szőlőt és bort termel, így elmélkedik: „Három okból menekültem el a tömkelegből – mondotta ilyen régiesen. – Mindenekelőtt azért, mert rettenetesen hazudnak az emberek. Tudom, mindig is hazudtak, dicsekvésből, önérdekből, szégyenérzetből, hízelgésből, hazudtak a megfélemlítettek, hazudtak még országos ügyekből is. Bár azt hiszem, mindig némi lelkiismeretfurdalással, bűntudattal. Ma az a legrosszabb, hogy minden fontos ok nélkül, rutinból, természetesen, társadalmilag bevett módon hazudnak, ha szükség van rá, ha nincs, egyszóval a hazugság vérükké vált az embereknek. Akárhányszor megfigyelhettem, hogy valaki nyilvánosság előtt vehemensen állít valamit, kiáll valamiért, hűséget tesz és dicsőít, átkoz, korhol, nyomban utána egy szűkebb baráti körben mindazoknak az ellenkezője mellett ágál, némelykor nagy ékesszólással, nehogy elébbi megnyilatkozását szó szerint értsék. És ezt az embertársai egészen természetesnek veszik. Akkor is, ha nem tudják pontosan, melyik alkalommal hazudott nagyobbat. Ha pedig biztosan tudják róla, hogy nem mond igazat, sőt tudja ő, hogy el nem hiszik egy szavát sem, ebben sem talál senki kivetnivalót. Az igazmondás igénye mintha nem is lenne többé sajátunk. Hazudnak az emberek, úgy, ahogy lélegzenek.”
  Ismételten biztosítom önöket, hogy a novella lényegéről e kis részlet nem sokat árul el, ám azért idézem, mert éppen itt tartottam az olvasásban, amikor teljes gőzerővel dübörögni kezdett az újabb műbalhé zaja, a Szaniszló-botrány. Boldog-boldogtalan igyekezett elmondani véleményét a kolléga kitüntetésének (Táncsics-díj) történetéről, az átadott, majd visszavont elismerésről, a miniszter és az ellenünk való acsarkodásra mindig kész „külföld” viselkedéséről. Ha a fenti részletet nem olvasom, tán eszembe sem jutott volna, hogy az Új Időkben én is ezzel foglalkozzam. Csakhogy elolvasgatva az őt támadó napilapok, valamint hallgatva-nézve a rádiók, televíziók híradásait, egyvalami nagyon szúrta a szemem. Egyetlen általam megismert vélemény sem tartalmazott szó szerinti idézeteket arról, Szaniszló Ferenc mely szavait, mely „zavaros” gondolatait tartották elfogadhatatlannak a tiltakozók. Voltak homályos utalások, melyek szerint a cigányokat illette ilyen-olyan jelzőkkel az Echo Tv munkatársa, emlegették azt is, mindenféle összeesküvés-elméletekkel traktálta a nézőket, ám konkrét idézet sehol. Így aztán mindjárt az első megállapításom az volt, ha egy külföldről idecseppent ember, aki nem látott még Szaniszló-műsort, vagy az a szerencsétlen, aki évekkel, évtizedekkel később azt akarná megtudni, mi volt ennek a nagy csatazajnak a lényege, nem lesz okosabb ezen cikkektől. Holott ez lenne az újságírás lényege. Kéretik tehát megindokolni, mi volt az a gyűlöletbeszéd, amellyel Sz. F. még Bolgár úr (az egyik tiltakozó) műsorainak alpári hangvételű szereplőin is túltett (ilyenkor Bolgár hallgat, mint a csuka). Netán a Vince Mátyás (szintén tiltakozó) Antiszemita közbeszéd Magyarországon című, megjelenése óta már sokszor bizonyítékokkal cáfolt könyvében fellelhetőknél is nagyobbat lódított? Tagadta a holokausztot? Vörös csillagot vagy horogkeresztet viselt a zakóján? Kérem, értesítsék a konkrétumokról szerkesztőségünket. Ha nem teszik, kénytelen vagyok fenntartani kérdéseimet a jövőben is: mióta nem szabad gondolatainkat, kételyeinket szabadon megfogalmazni az élet bármely dolgáról a sajtószabadságra oly kényes Európai Unióban? Például olyan gondolatokat, amelyeket ugyan számtalan nyugati–keleti–déli–északi újságíró megfogalmazott már, ám nálunk az ő könyveikhez nem juthattunk hozzá, mert nem fordították le őket, vagy ha mégis, akkor nem reklámozzák, ellentétben a szennyirodalom alkotásaival. Valamint tudnak-e említeni olyan magyar nagykövetet, aki egy idegen országban szolgálva annak valamelyik kitüntetett embere ellen felszólalt, követelve kitüntetése visszavonását? A konkrét példákhoz ragaszkodom.
  Az élet furcsa játékokat űz. Azt viszont sosem gondoltam volna, hogy valaha is a poszt-kommunisták fognak bennünket kioktatni a sajtó- és szólásszabadságról. Ez több mint arcátlanság. Valamennyien köteteket tudnánk mesélni a tilalmakról, terjedelmi okok miatt most nem említek egy példát sem. Majd máskor. Az viszont tény, hogy az 1990 előtti, hosszú „cenzúrás” időszakban a Táncsics-díjat most visszaadó műbalhézók mindegyike vígan élte világát, s esze ágában sem volt tiltakozni. Mármint a cenzúra ellen. Legalábbis nem olvastuk mélységes felháborodásukat. Viszont most is vígan élhetik világukat, hála a „rendszerváltásnak”.
  Abban meg biztos vagyok, hogy a novellában is emlegetett lelkiismeretfurdalás legnagyobb ferdítéseik és hazugságaik közepette sem bántja őket egyetlen percig sem. Ami valakiben nincs, az nem bánthatja őt. A novella szereplője, a bortermelő pap ebben bizony tévedett. Úgy látszik, ennyit változott a világ a hetvenes évek óta, amikor a novella született.
*
Színház. Az egész világ. Nálunk meg tragikomédia. Merthogy folytatódik a színházi világban is (hol nem?) a műbalhégyártás. „Külföldi támadás Vidnyánszky ellen” címmel írt egyik napilapunk tudósítást arról, miszerint a Nemzeti Színház frissen kinevezett igazgatójának meghívását a Strasbourgi Nemzeti Színházba az intézmény vezetője visszavonja. A rendkívüli tehetséggel és emberséggel megáldott igazgató-rendező két darabja kapott korábban meghívást a francia városba, ám mert a meghívó teátrum vezetője szerint Vidnyánszky Attilát vállalhatatlan politikai döntéssel nevezték ki a magyar Nemzeti Színház élére, hát nem kérnek belőle. A színdarabok mehetnek, a rendező maradjon, ahol van, pontosabban ott se maradjon, mert ugyebár nem méltó jelenlegi posztjára. Vidnyánszky így nem megy, és nem utaznak a darabok sem Franciaországba. Nos, a cikk korrektül tolmácsolja mindazt, ami történt, csak éppen a címében téved egy nagyot. A támadás ugyanis nem külföldről, hanem belföldről érkezett. Ismeretes, hogy a csillagot is lehazudta már az égről ez ügyben a hazai álbaloldali és álliberális társaság. Az is tény, hogy ők tájékoztatták a strasbourgi igazgatót Alföldi (a korábbi igazgató) „leváltásáról” s arról, hogy Vidnyánszkyt a politika nevezte ki erőnek erejével a posztra. Számosan megírták már, hogy ez nem így van, hiszen Alföldi mandátuma lejárt, de a történet részleteibe bele se kezdek, annyira méltatlan és felháborító, mint ahogy a francia igazgató saját döntéséhez fűzött kommentárja is. Eszerint előfordulhatott volna, hogy a meghívott darabokban szereplő magyar művészeket is provokálta volna a közönség. Ettől pedig a tájékozatlan és hiszékeny hölgy (Julie Brochen a neve az aggódó franciának) mindenképpen meg akarta óvni a magyar művészeket. Csakhogy itt is van egy kis bökkenő. A francia közönségnek aligha van fogalma a magyarországi belháborúk természetéről, s mint ahogy hazai művészeink elmondták, a provokációt éppen hogy egy magyar nő, a Színházi Kritikusok Céhének vezetője „ígérte meg”, magyarán megfenyegette Vidnyánszkyékat, hogy botrányt csinál az előadásaikon, ha oda mernek menni. Valamit nem értek. Ha Magyarországon egy idétlen kamasz telefonál egy plázába, s megfenyegeti az illetékeseket, hogy bombát helyezett el az épületbe, a rendőrség azonnal munkához lát, s mint ahogy a héten is olvashattunk egy ilyen esetről, azonnal eldicsekszik vele, hogy órákon belül előállította a fenyegetőt. Ez esetben viszont nyomozni sem kell, tudjuk, ki fenyeget. Ez nem büntetendő? S hol van most a miniszter úr, az izraeli meg az amerikai nagykövet? Visszautalva a cikkem elején olvasható Tatay Sándor-idézetre, „a hazugság vérükké vált az embereknek”. Csak abban bízom, nem mindegyiknek.
*
Maradunk a színháznál. A minap egy előadáson összefutottam Kautzky Armanddal, aki az Újszínház A szűz és a szörny című, Pozsgai Zsolt által írt darabját színpadra állította. Remek a dráma, fiataloknak kötelezővé tenném (nem bánnák meg), de most nem ez a lényeg. A rendező úr elmondta, januárban meghívást kaptak Indiából, melynek eleget tettek, s két városban is nagy sikerrel mutatták be a darabot. Kérdeztem, hol lehetett erről olvasni. Sehol, mondta ő. A recept tehát adott: a sikert meg kell akadályozni, vagy elhallgatni.

Kondor Katalin


Olvasás: 11448 alkalommal
Kondor Katalin

Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

Legfrissebbek a szerzőtől: Kondor Katalin

Tovább a kategóriában: « Ez a hazám

Szelestey László „égi” betyár lett

Idén töltötte be hetvenedik évét. Márciusban még a kórházi ágyról „szökött meg”, hogy előadást tartson a Magyar Műveltség Könyvtára rendezvényen. Ekkor már a gyomorműtéte előtt álló híres néprajzkutató, művészettörténész ebben az előadásában így vallott: „Olyan időket élünk: ha nem találjuk meg sürgősen egymást, nem lesz jövőnk!”
Betyárbarátsággal kötődtünk egymáshoz. Most pénteki elmenetele megerősítette bennem, hogy csak eszköz voltam élete utolsó napjáig, hogy tudatosabban készüljön fel az öröklétre.

Dr. Eőry Ajándok